Mitigia Carbon Zrt. blog

A makrancos hölgy 2.0

Tóth Levente — Mon, 23 Mar 2026 14:01:09 GMT

Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonban az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a nemzeti vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben.

Az önkéntes karbonpiac a globális dekarbonizáció „makrancos hölgye”: alulról jövő, önkéntes és önszabályozó kezdeményezésként alakult ki, de ez a sokszínűség és szabályozatlanság egyben a gátja is a további fejlődésének. A piac jelentős változáson megy keresztül, az egymással is összefüggő megatrendek alakítják át gyökeresen a működését. Szabályozásra van szükség, amely egyben a projektfejlesztési irányok alapvető változását is jelenti: egyértelmű fókuszba került a technológiai karboneltávolítás és a természet alapú karbongazdálkodás, amely nagy lehetőséget jelent hazánk számára is.

A karbongazdálkodás az EU szabályozási fókuszában

A karbongazdálkodás világában az ökológia, ezen belül egész pontosan a talaj szénmegkötő képessége válik monetáris értékké, tehát egy mérhető, auditálható, és egy egyre értékesebbé váló pénzügyi eszközzé, azaz karbonkreditté. A karbongazdálkodás nem pusztán agrártechnika, hanem civilizációs döntés is arról, hogy az agrárgazdaság területén a rövid távú kitermelésben vagy hosszú távú ökológiai stabilizációban gondolkodunk-e. Az EU ezt felismerve a szabályozási fókuszába helyezte a karboneltávolítást és a karbongazdálkodást. Az EU ezzel mások számára is követendő irányjelzést adott, és Wopke Hoekstra, az EU klímaügyi biztosa konkrétan ki is mondta a pozitív jelzésadást, mint a szabályozás egyik célját. A szabályozás lényege az, hogy a karboneltávolítási és karbongazdálkodási karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU nem csupán jogilag legitimálja, hanem egyenesen gazdaságilag is ösztönzi a piaci szereplő számára.

Ennek érdekében az EU 2024-ben a világon elsőként elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó átláthatósági szabálycsomagot (CRCF), amelyhez a 2025 év végi végrehajtási rendelet már komplex folyamati, módszertani és minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a szabványgazdák, tanúsító szervezetek és projektfejlesztők munkáját. Azonban a szabályozási folyamat itt messze nem áll meg. Erről beszélt az idén március közepén Padovában megrendezett és a sorban immár harmadik European Carbon Farming Summit rendezvényen Valeria Forlin, a klímavédelemért és így a CRCF szabályozásért is felelős Uniós szervezet (DG CLIMA) helyettes vezetője, amit az alábbiakban röviden összefoglalok.

A szabályozás terjedelme

A CRCF a tanúsítási keretrendszerben több területre és azon belül önálló módszertanokra bontja a szabályozás terjedelmét, melyek szakmailag az idén január végén közzétett és 2027. január 1-jétől alkalmazandó GHG szabványon (GHG Protocol Land Sector and Removals Standard 1.0) alapulnak. A terjedelem a következő főbb területekre vonatkozik:
- Technológiai karboneltávolítás. A szabályozás lehetővé teszi a projektgazdák számára, hogy a technológiai karboneltávolításokat az EU rendszerében elszámolhassák és CRCF akkreditált karbonkrediteket hozzanak létre ezek alapján. Három konkrét módszertan alkotja ezt a területet: az első a bioenergia-termelés szén-dioxid-leválasztással és tárolással (Bio-CCS), a második geológiai tárolással párosuló technológiai szén-dioxid-leválasztás a levegőből (DACCS), míg a harmadik csoportot a bioszén (BCR) előállítására és mezőgazdasági felhasználására irányuló projektek alkotják. 2026 február elején a Bizottság már elfogadta és társadalmi vitára bocsátotta ezeket.
- Karbongazdálkodás. Ezen a területen is három módszertant határoz meg várhatóan az EU, melyek elfogadása és társadalmi vitára bocsátása idén április végére várható. Ide tartozik elsőként a regeneratív mezőgazdaság (beleértve az agrárerdészetet is), amelynek célja, hogy a talaj szerves szén-dioxid-készletei az idő előrehaladtával mérhetően növekedjenek a földművelés átalakításának eredményeképpen, és ezáltal karboneltávolításra kerüljön sor anélkül, hogy a területek kikerülnének a mezőgazdasági hasznosítás alól (kemikáliák bevitelének csökkentése, fedőnövény-termesztés, felhagyás a mélyszántással stb.). Másodikként a földhasználat-változás említendő, melyek eredményeként a területek kikerülnek az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alól, ökológiai és jogi átminősítésre is kerülnek (pl. tőzeglápok és vizes élőhelyek helyreállítása), és így a karbonelnyelésen túl, a biodiverzitás jelentős növekedéséhez, valamint az elsivatagosodás elleni védekezéshez is kiemelten hozzájárulnak. Végül, ide tartozik a fenntartható erdőgazdálkodás is, amely vagy erdők telepítését jelenti olyan területeken, ahol korábban nem volt erdő, vagy az újra-erdősítést, tehát az erdőborítás helyreállítását korábban erdős területeken. Új fogalomként megjelent az ellenálló erdőgazdálkodás is a szabályozási terjedelemben, ami az erdők egészségének javítása a hőmérséklet-emelkedéssel, a változó vízháztartási viszonyokkal, a viharokkal, a tűzvészekkel és a kártevőfertőzésekkel járó társadalmi kockázatok csökkentése érdekében.
- Épületekben történő karbontárolás. Az EU vadonatúj Biogazdasági Stratégiájára épülő innovatív karbonkredit keletkeztetési módszertan kidolgozását a Bizottság 2026 végére ígéri, amelynek célja, hogy a karbonkreditek kibocsátása által biztosított többletjövedelem segítségével utat nyisson az építőipari értékláncokban a gyártás során biogén eredetű szén-dioxidot a végtermékben hosszú távra (legalább 35 évre) letároló építőanyagok fejlesztése és elterjedése előtt.

Két fontos terület láthatóan kimaradt a CRCF szabályozás ma ismert terjedelméből, de ez nem marad így tartósan. A konferencián elhangzottak szerint a Bizottság dolgozik azon, hogy a terjedelmet kiterjessze belátható időtávon ezekre is. Egyrészt az állattenyésztéshez kapcsolódó karbongazdálkodási tevékenységekre, különös tekintettel a marhatartáshoz kapcsolódó bélfermentáció alapú, valamint az általános szilárd és hígtrágya-kezelési technikákra. Másrészt, a vállalatok termelési értékláncához kapcsolódó dekarbonizációs célú közös beavatkozások (insetting) elszámolására. A tervezett szabályozást szükséges hozzáigazítani a területen megjelent új módszertani szabványokhoz, mint például az Science Based Target Initiative Corporate Net-Zero Standard (SBTi V2.0) vagy a Value Chain Intervention Framework (VCIF).

A szabályozott piac tervezett működése

A 2025 végén megjelent rendelet (EU 2025/2358) részletesen leírja a piac tervezett működését, meghatározza a tanúsítási rendszerek működésére, a tanúsító szervezetekre és az audit folyamatokra vonatkozó tanúsítási szabályokat. Néhány fontos pontot szeretnék kiemelni belőle:

Tanúsítási rendszerek akkreditációja. A nemzetközi önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerek (pl. Verra, Gold Standard stb.) a már meglevő és a CRCF jogszabályi elvárásokhoz illesztett, vagy a fent említett új GHG szabványra épülő teljesen újonnan kialakított karbongazdálkodási módszertanaikat akkreditáltathatják a Bizottságnál. Az akkreditációs folyamatot 2026 májusától kezdhetik meg, amikorra a Bizottság az értékelési eljárásrendet is kidolgozza. Ugyanez vonatkozik a tanúsítási rendszerekhez kapcsolódni kívánó független tanúsító szervezetetek akkreditációjára is. A Bizottság ígérete szerint nyitott végű lesz az akkreditációs folyamat, tehát nem lehet róla lemaradni.
Talajszén és biomassza modellek jóváhagyása. Az akkreditációra bocsátott módszertanok mögött álló talajszén és biomassza kalkulációs modelleket az Európai Környezetvédelmi Ügynökséggel (EEA) kell előzetesen elfogadtatni, amely azokat az átláthatóság, hitelesség, alkalmazhatóság és a pontosság négyes elvárásrendszer alapján értékeli. Az egyenlő verseny érdekében a jóváhagyott modelleket az EEA felveszi az elfogadott talajszén és biomassza modellek adattárába és onnantól azok bármely projektfejlesztő számára szabadon felhasználhatók lesznek.
Egységes karbongazdálkodási adatbázis létrehozása. Az előző ponthoz kapcsolódóan, a Biogazdasági Stratégia vállalása alapján az EU létrehoz egy központi karbongazdálkodási adatbázist, amely az alkalmazható talajszén és biomassza modellek mellett tartalmazza még az alapvonal meghatározásához felhasználható, az EU által hitelesnek minősített emissziós adatbázisok és távérzékelési eszközök jóváhagyott listáját. Az EU Joint Research Centre (JRC) által kidolgozandó mérési módszertan az emissziós faktorok mellett egységesített alapvonal értékeket és Scope 3 benchmarkokat, valamint előre kalkulált karbongazdálkodási hatásmértékeket is tartalmazni fog, a tagállami nyilvántartások minőségének biztosítása mellett. Mindezzel az EU a kapcsolódó projektfejlesztési költségeket kívánja csökkenteni, és így a keletkező értékből is minél több maradjon a projektgazdáknál.
Központi EU Carbon Registry felállítása. Az EU egy saját karbonkredit nyilvántartó szervezetet kíván felépíteni legkésőbb 2028-ra, amely az összes CRCF akkreditált karbonkreditet és azok teljes élettörténet nyilvántartja a hitelesség megteremtése érdekében. Ez a központi nyilvántartás a tervek szerint a blokklánc technológiára építve kapcsolódik a nemzetközi tanúsítási rendszerekhez. Magyarán, a Bizottság célja szerint - az EU Carbon Registry által nyilvántartott karbonkreditek tekintetében - az EU minőségi garanciát nyújt a vásárlók számra, akik ezen karbonkreditekkel ellentételeznek. A tárgykörben jelenleg több komoly projektet is finanszíroz az EU az Horizon program keretén belül, úgymint az Open Geospatial Carbon Registry (OGCR), amely egy olyan térinformatikai projekt, amelynek az a célja, hogy nyílt forráskódú mérési keretrendszert biztosítson a szén-dioxid-megkötés nyomon követéséhez és tanúsításához az európai mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban. Vagy ilyen a Carbon Farming Monitoring and Registry (CAFAMORE) projekt is, amelynek célja, hogy felgyorsítsa a karbongazdálkodás elterjedését Európában egy megbízható, digitális és szabványosított Monitoring, Reporting és Verification (MRV) rendszer kidolgozásával, amely a mezőgazdasági karbonmegkötés standardizált nyomon követésére, jelentésére és ellenőrzésére szolgál.

A karbonkreditek értékesítésének támogatása

Itt értünk el a legneuralgikusabb ponthoz, mivel az önkéntes karbonpiac alapvetően évek óta a kereslethiány problémájával küzd. Ezért az EU az ellentételezési célú kereslet generálását, mint kimondott célt is a stratégia fókuszába helyezte, amelyre több lehetséges mód is nyílik.

Összekötés a megfelelőségi piaccal. Kezdetben az EU egyértelműen úgy kommunikált, hogy vizsgálja annak a lehetőségét, hogy a CRCF akkreditált karbonkrediteket a projektfejlesztők az EU Carbon Registry-nél valamilyen szabályrendszer mellett karbonkvótákra (EUA) tudják konvertálni. Ez esetben a konverziót követően a projekt eredménye értékesíthető lenne az EU Kibocsátáskereskedelmi Rendszerében (EU ETS) is, így azzal már nemcsak önkéntesen vállalt, hanem jogszabályban előírt kötelezettséget is tudnának a kötelezett vállalkozások ellentételezni. Ennek több előnye lenne, mivel egyrészt az agrárgazdasági projektgazdák számára megnyitná a hozzáférést egy sokkal nagyobb méretű és lényegesen magasabb egységárakkal jellemezhető piachoz a projekt eredménytermékének jogi átminősítésén keresztül. A konverzió a karbongazdálkodási projektfejlesztések megtérülését jelentősen megnövelné és a gazdák számára megfelelően biztosítaná a kieső jövedelmek pótlását (a földhasználat megváltozása esetén), vagy a növekvő költségek kompenzálását (a regeneratív technikák esetében). Másrészt, az ingyenes kvótakiosztás 2035-ig tartó fokozatos kivezetésével és az EU ETS2 párhuzamos bevezetésével járó, potenciális „ársokk” hatását is tompítaná a kötelezettek irányába. Azonban, mára ez a konverziós lehetőség úgy tűnik, hogy lekerült a napirendről a világgazdasági válsághelyzet és az európai gazdaság versenyképességi kihívásai következtében. Az EU is már inkább az EU ETS szigorításának a „felvizezéséről”, és így a konverziós lehetőség helyett az ingyenes kvótaallokáció meghosszabbításán gondolkodik.
EU Vásárlói Klub létrehozása. Ha a piaci szereplők által vágyott konverzió nem működik, akkor marad az önkéntes ellentételezési szándék támogatása és az EU jogszabályi minőségbiztosításának kihangsúlyozása, mint második legjobb megoldás. Láthatóan ez új helyzet, az EU igyekszik megoldást találni arra a dilemmára, hogy a nehezedő világgazdasági helyzetben miképpen lehetne önkéntesen vállalt ellentételezésre hatékonyan rávenni a vállalati szektort. Ezért idén tavasszal egy kutatást indítanak az érintett vállalati körben és értékláncok mentén, melynek eredményét és a tervezett keresletgeneráló intézkedéseket május 21-22-én Brüsszelben tartandó „CRCF Days” rendezvényen fogják bemutatni. Amint ez megtörténik, akkor újra visszatérek majd a téma elemzésére, hogy elégségesek-e az intézkedések a célok eléréséhez.

Összességében jelenleg úgy látom, hogy az irány jó, az önkéntes karbonpiacnak valóban szüksége van a jogszabályi elismerésre, egyértelmű iránymutatásra, minőségbiztosításra, könnyen és mindenki számára hozzáférhető módszertanokra, és persze projektfejlesztési támogatásra. Azonban, mindez a megfelelő kereslettámogatás, tehát a CRCF karbonkreditek karbonkvótára történő konverziójának hiányában csak „pótkávé”, csak a töredékét fogja hozni az ambícióknak, és azt is egy sokkal lassabb és nehézkesebb felfutás mellett. Így könnyen elképzelhető, hogy a happy end végül érdeklődés hiányában elmarad, és ebben az újhullámos rendezésben végül Petruchio minden jószándéka ellenére megijed a nehézségektől, visszalép egyet, és végül nem nyeri el Katalin bizalmát. A makrancos hölgy így továbbra is magányos maradhat.

A karbongazdálkodás a jövő fűszere

Tóth Levente — Fri, 27 Feb 2026 08:59:13 GMT

Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonban az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a nemzeti vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben.

A piac jelentős változáson megy keresztül, egymással is összefüggő megatrendek megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értékláncok résztvevői által megvalósított együttes dekarbonizációra (insetting), mint új stratégiai megközelítésére helyezik a hangsúlyt, és a szabványok átalakulásával módszertanilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. Most térjünk rá a klímamitigáció fő fókuszának és ebből következően a projektfejlesztési irányok alapvető változására: ez a technológiai karboneltávolítás és természet alapú karbongazdálkodás. Az előbbi már kifejtettem a legutóbbi cikkemben, most térjünk rá a karbongazdálkodásra.

Az ökológia hatalmi kérdéssé válik

A Dűne egy mélyen ökológiai történet: egy bolygó működésének, vízháztartásának és hosszú távú átalakításának stratégiájáról szól. Az Arakis eredendően nem egy „rossz bolygó”, hanem egy egyensúlyi állapotban levő rendszer. A fremenek célja nem az, hogy azonnal megváltoztassák, hanem az, hogy megértsék a vízciklust, beavatkozzanak apró lépésekben és egy generációkon átívelő ökológiai tervet valósítsanak meg. A filmben az ökológia így végül egyben hatalmi kérdéssé is válik: aki a fűszert, mint erőforrást kontrollálja, az egyben politikai befolyást is szerez.

A karbongazdálkodás világában a talaj szénmegkötő képessége válik értékké, tehát egy mérhető, auditálható, és egy egyre értékesebbé váló pénzügyi eszközzé (karbonkreditté) alakítható tényezővé. Ez felveti a kérdést: ki rendelkezik a talaj ökológiai potenciálja felett, és milyen időtávon gondolkodik? Számomra azért erős a Dűne-párhuzam, mert a karbongazdálkodás nem pusztán agrártechnika, hanem civilizációs döntés is arról, hogy rövid távú kitermelésben vagy hosszú távú ökológiai stabilizációban gondolkodunk-e. Különösen fontosnak tartom azt, hogy a karbongazdálkodást az EU a legújabb az önkéntes karbonpiac szabályozásával (CRCF) a világon elsőként a fókuszába helyezte, mint mások számára is követendő irányjelzést: elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó egyedülálló áltáthatósági szabálycsomagot, amelyhez a végrehajtási rendelet már komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját. Ez a jelzés egyben egy hatalmas lehetőség a karbonpiac számára, mivel a szabályozás lényege az, hogy a karbongazdálkodási karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU jogilag nem csupán legitimálja, hanem egyenesen ösztönzi is.

Az új GHG szabvány, mint keretrendszer megjelenik

Az alábbiakban egy magas szintű összefoglalást adok azokról a szén-dioxid-megkötő és földalapú eltávolítási technikákról, amelyeket az újonnan közzétett és 2027. január 1-jétől alkalmazandó GHG Protocol Land Sector and Removals Standard 1.0 verzió elismer és figyelembe vesz. A szabvány szerint a karboneltávolítás az üvegházhatású gázok átvitele a légkörből egy nem légköri tárolóba. Megjegyzendő, hogy maga a szabvány nem tartalmaz leíró jellegű listát a konkrét mezőgazdasági vagy ipari karboneltávolítási gyakorlatokról, de elismeri a földterület-szektor kibocsátásainak és eltávolításainak azokat a kategóriáit, amelyeket a vállalatok felvehetnek az ÜHG-leltárába. Ezek a kategóriák határozzák meg azokat a peremfeltételeket, amelyeknek a karbongazdálkodási tevékenységeknek meg kell felelniük ahhoz, hogy a szabvány szerint figyelembe vehetők legyenek:

Földgazdálkodásból származó szén-dioxid-eltávolítás: A földterületi szektorra és eltávolításokra vonatkozó szabvány szerint a földgazdálkodásból származó karboneltávolítás a biomasszában vagy a talajban szén-dioxidot megkötő gazdálkodási gyakorlatok eredményeként a mezőgazdasági területeken bekövetkező nettó szénkészlet-növekedést jelenti. Tehát, ez a kategória a földterületekben tárolt szén nettó növekedését fedi le, amely a mezőgazdasági földgazdálkodási tevékenységek eredményeként jön létre, és amelyek tartósan több szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, mint amennyit kibocsátanak.
Földhasználat-változásból származó eltávolítások. A földhasználat-változásból származó kibocsátáscsökkentés akkor jöhet létre, ha egy korábbi felhasználási formáról átalakítják egy másikra a földhasználatot. Bár ez elsősorban kibocsátási kategória, a szabvány figyelembe veszi az ilyen átalakításokból származó nettó szén-dioxid-készletváltozásokat is. A földhasználat-változásból származó eltávolítás akkor következik be, amikor a földhasználat változása a talajban és a biomasszában tárolt szén-dioxid nettó növekedéséhez vezet. A szén-gazdálkodás kontextusában például ez olyan tevékenységeket ismerhet el, mint az egynyári termőföldek évelő rendszerekké vagy agrár-erdőgazdálkodássá alakítása, ahol a földterület átalakítása kibocsátáscsökkenést vagy megnövekedett szén-dioxid-tárolást eredményez.
Szén-dioxid-szivárgás a földterületeken. A szabvány előírja a vállalatok számára, hogy külön jelentsék a földalapú szén-dioxid-elszivárgást, vagyis azokat az ÜHG-kibocsátásokat, amelyek a vállalat működési vagy értéklánc-területein kívül keletkeznek, amikor tevékenységük máshol a földhasználat változásához vezet. Tipikusan ilyen, ha a mezőgazdasági tevékenységeket az ipari tevékenységek kiszorítják, gondoljunk csak a rengeteg gyárberuházásra a magas aranykorona értékű területeken. Bár ez nem egy technika önmagában, a szabvány mégis előírja a földterületeken történő szén-dioxid-szivárgás elszámolását annak érdekében, hogy biztosítható legyen a nettó éghajlati haszon.
Biogén eredetű termékek karbonelszámolása. A hosszú élettartamú biogén eredetű termékek (pl. fa vagy tartós növényi alapú építőipari anyagok, pl. bigén könnyűbeton) szén-dioxid csapdaként is működnek, ami az ilyen termékek vagy anyagok használati fázisában tárolt, biológiai forrásokból (növények vagy más biomassza) származó szén-dioxid elnyelést takarja. Ide tartozik a tartós termékekben felhasznált, betakarított biomasszában tárolt szén-dioxid is, például a takarónövény-termesztésből, amely növeli a betakarított és hosszú élettartamú termékekben felhasznált biomasszát. Ezzel a szabvány elismeri, hogy a növények által eltávolított szén-dioxid a talajon és a növényzeten túl tárolható fizikai termékekben is.
Technológiai karboneltávolítás geológiai tárolással. A szabvány lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy geológiai tárolással történő karboneltávolításokat is elszámoljanak. Ezek az eltávolítások csak akkor minősülnek nettó karboneltávolításnak, ha a szén-dioxid a légkörből geológiai tárolókba kerül, és a teljes életciklus alatti kibocsátások, a földhasználat és a földi szén-dioxid-szivárgás is figyelembevételre kerül. A mezőgazdasági bioenergia szén-dioxid-leválasztással és -tárolással (Bio-CCS) vagy közvetlen levegőből történő leválasztással és tárolással kombinálva szigorú elszámolási feltételek mellett integrálható a vállalati karbonleltárakba eltávolításként. Bár nem kizárólag mezőgazdasági tevékenységről van szó, a szabvány kifejezetten lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy a geológiai tárolással párosuló technológiai szén-dioxid-leválasztást (DACCS), vagy bioenergia szén-dioxid-leválasztást és tárolást (BECCS) is eltávolításként jelentsék le. A szén-dioxid-gazdálkodási portfólióban ez olyan hibrid megközelítéseket foglal magában, ahol a szárazföldi biomassza növekedését a szén-dioxid technológiai leválasztásával és geológiai tárolásával kombinálják.

Melyek a karbongazdálkodási technikák a gyakorlatban?

Elértünk a cikk legérdekesebb részéhez, ami a gyakorlatban is megvalósítható – és a fenti szabványkategóriákba illeszthető – mezőgazdasági technológiai, földgazdálkodási és földhasználat változási gyakorlatokat takarja. Sok ilyen van és hazánkban is több kifejezetten relevánsnak tűnik közülük:

Tőzeglápok és vizes élőhelyek helyreállítása. ide tartozik a természetes hidrológia helyreállítása a leromlott tőzeglápokban (peatland rewetting) a tőzeg oxidációjának megakadályozása, illetve az intenzív mezőgazdaság kiépülése miatt korábban vízelvezetett vizes élőhelyek eredeti állapotának helyreállítása (wetland restoration) a talaj szén-dioxid-mineralizációjának megállítása érdekében. Általában földhasználat-változásként kezelik a projekteket, eredményükként a területek kikerülnek az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alól és átminősítésre kerülnek. Az üvegházhatású gázok teljes elszámolását igénylik, beleértve a metánáramlásokat és az állandóság értékelését, azonban a biodiverzitás jelentős növekedéséhez, valamint az elsivatagosodás elleni védekezéshez is kiemelten hozzájárulnak.
Földgazdálkodás átalakítása. Ezen innovatív, jellemzően növénytermesztési tevékenységek célja, hogy a talaj szerves szén-dioxid-készletei az idő előrehaladtával mérhetően növekedjenek a földművelés átalakításával, és ezáltal karboneltávolításra kerüljön sor anélkül, hogy a területek kikerülnének a mezőgazdasági hasznosítás alól. Jó példa komposzt vagy szerves anyagok alkalmazása (orgainic soil amendments) a talaj szénkészletének növelése érdekében, és mivel a talaj szénkészletének nettó növekedése a teljes életciklus kibocsátásának figyelembevétele után is fennmarad, ezért földhasználat-változásként kerülhet elszámolásra. De ilyen például a fedőnövénytermesztés (cover cropping) is, ami nem-haszonnövények ültetését jelenti a talaj folyamatos fedésének és az élő gyökerek fenntartása érdekében folyamatosan (évelő) vagy csak az aratás és vetés közötti időszakra. Ez nemcsak a talaj széntartalmát növeli meg jelentősen, de a kiszáradás ellen is véd, így a termésátlagokat is javítja.
Gyepgazdálkodás és legeltetés átalakítása. Ez már átvezet az állattenyésztéshez, de határterületként ide tartozik a javított gyepgazdálkodás (improved grasslands), amely a gyökérbiomassza és a talaj szén-dioxid-tároló képességének javítását célzó jó gyakorlatok összessége a földhasználat megváltoztatása nélkül. A rendszeres mélyszántással történő felhagyás szántóföldi művelés esetében a magyar gyakorlatban 5 év után a terület átminősítését is maga után vonja, ami jelenleg még hátráltató tényező magas aranykorona értékű parcellák esetében. Jellemző projekttípus még ebben a kategóriában a rotációs (adaptív) legeltetés (rotational grazing), ami a legeltetési sűrűség és a legeltetés időzítésének módosítása a talaj szén-dioxid-felhalmozódásának javítása érdekében. Ilyenkor természetesen az állattenyésztésből származó teljes üvegházhatású gázegyenleget (beleértve a metánkibocsátást és dinitrogén-oxidot) is figyelembe kell venni.
Erdészeti alapú karboneltávolítások. A növénytermesztés és az állattenyésztés után természetesen az erdőgazdálkodás sem maradhat ki a sorból. Az erdősítés (afforestation) erdők telepítését jelenti olyan területeken, ahol korábban nem volt erdő, míg az újraerdősítés (reforestation) az erdőborítás helyreállítása korábban erdős területeken. Mindkettőt a földhasználat változásának és besorolásának eredményeként karboneltávolításaként számolják el, tükrözve a biomassza és a talaj szénkészletének éves növekedését a kiindulási értékhez képest. Az agroerdészet (agroforestry) is ide tartozik, ami fák, facsoportok, kisebb ligetek betelepítését jelenti a termőföld parcellákba vagy legelőkbe a vízmegtartás és az erózió elleni küzdelem érdekében. Ennek speciális esete az erdőlegelők létrehozása (silvopasture), ami a fásítás és a legeltetési rendszerek innovatív kombinációja. Ezen két utóbbi projekttípust változó módon a földhasználat változásainak eltávolításaként vagy a földhasználat változásának eltávolításaként számolják el, attól függően, hogy a föld besorolása megváltozik-e (a jelen hazai gyakorlat szerint jellemzően megváltozik, ami nem segíti az ilyen projekteket).

Mire kell odafigyelni a projektek során?

A szabvány önmagában nem írja elő konkrétan a jó karbongazdálkodási gyakorlatokat, de szigorú elszámolási keretrendszert biztosít arra vonatkozóan, hogy azok hogyan számolhatók el, és miként lehet karbonkrediteket létrehozni azok alapján, amennyiben bizonyíthatóan növelik a nettó szén-dioxid-készleteket vagy csökkentik a kibocsátást a kiindulási alapszinthez képest. Íme a földhasználat-változási projektek eredményének gyakorlati kiszámítására vonatkozó szigorú követelmények a felhasznált emissziós faktorok (kibocsátási tényezők) tekintetében:

Az emissziós faktorok térbeli meghatározása. Minden földdel kapcsolatos kibocsátási tényezőt térben is szükséges lehatárolni. Tehát, nem lehethasználni őket anélkül, hogy ne legyenek megállapítható a konkrét földgazdálkodási egység (azaz a projekttevékenység tárgyát képező földterület), a régió, a joghatóság vagy a globális lépték nyomon követhetőségi szintjei. Meg kell határozni, hogy a projekt milyen térbeli határok között működik, és az a szint miért indokolt a GHG-leltárba bevételezés tekintetében. A globális átlagok használata önmagában már nem tekinthető semlegesnek: csak végső megoldásként alkalmazható feltételezésnek tekinthető, ami nem újdonság, de a kötelező térbeli lehatárolás az mindenképpen új elem.
Teljes GHG-lábnyom számítás szükséges. Minden módszertan esetében a szabvány a következő általános szabályt írja elő: figyelembe kell venni a releváns készletek teljes változását minden földalapú szénkészlet esetében, a referenciaértéket megbízhatóan kell meghatározni, átfogó üvegházhatásúgáz-elszámolást (CO₂, CH₄, N₂O) kell végezni, és az eredmények elszivárgását folyamatosan értékelni kell, hogy csak az állandó pozitív változások kerüljenek figyelembevételre. Ez azt jelenti, hogy a kizárólag biomasszára és szén-dioxidra vonatkozó emissziós faktorok már nem elegendők. A fentieket átlátható módon kell bemutatni az ÜHG leltárban a jelentési követelményeknek megfelelően.
Allokációs szabályok: Az allokáció már nem csak modellezési választási lehetőség, hanem alapkövetelmény lett. Ugyanazt az allokációs módszert kell alkalmazni a kibocsátásokra, a karboneltávolításokra és minden egyéb felhasznált mutatókra. Ha az emissziós faktor nem határozza meg kifejezetten az allokációs logikát, akkor nem lehet bizonyítani a számítás következetességét, így az nem auditálható.
A biogén kibocsátási tényezőket is kötelező kimutatni. Az a korábban elfogadott kiinduló álláspont, hogy „a biogén kibocsátási tényező egyenlő a nullával”, már nem felel meg a szigorú karbonelszámolási elveknek. Ha a biogén kibocsátási tényező nincs megadva, a kibocsátások nem tűnnek el, csak egyszerűen hiányoznak a számításból. Ezért az oxidáció kalkulációja során a kibocsátási tényezőket számszerűsíteni szükséges a biogén CO₂ esetében is, valamint adott esetben a CH₄ és N₂O esetében is.
A karboneltávolítási emissziós faktorok mérésen kell alapuljanak. Továbbá, meg kell felelniük a mérési minőségbiztosítási küszöbértékének. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az eltávolítási kibocsátási tényezőknek mindig van érvényességi idejük, az élettartamuk nem lehet végtelen, mivel ez utóbbiak már nem védhetők. A szabvány pontosan meghatározza az karboneltávolítások elszámolásának követelményeit, és így közvetlen kölcsönhatásban áll az önkéntes karbonpiaccal is. A projektekben a szénkészlet-változásokat empirikusan kell alátámasztani, az alapul szolgáló adatokat rendszeresen újra kell mérni vagy kalibrálni (legalább 5 évente), és a potenciális változékonyságon átívelő reprezentativitást bizonyítani szükséges.

Nagyon meglepődnék, ha a EU által tavaszra ígért konkrét, jogszabályban elismert karbonkredit kibocsátásra alkalmas karbongazdálkodási módszertanok nem az új GHG szabvány alapjára épülnének. Az Unió CRCF szabályozása ezen karbonkrediteket várhatóan egy konverziót követően a már jelenleg is hatalmas méretű, de a „Fit for 90” stratégia elfogadását követően mind volumenében, mind árazásában további robbanásszerű növekedés előtt álló emissziókereskedelmi (EU ETS) piacon is elszámolhatóvá és így értékesíthetővé teszik. Mivel az ingyenes kvóták az emissziókereskedelmi piacon 2035-ig folyamatában kivezetésre kerülnek, és az ETS2 szabályozás újabb szektorokra (épületek, közlekedés) terjeszti ki az ellentételezési kötelezettséget, így a következő 10-20 évben nagyon jelentős tőkeáramlás indulhat meg a karbongazdálkodást megvalósító gazdák és projektfejlesztők irányába. Itt van tehát előttünk az új „fűszer”, ami a földek karbontartalmának fenntartható növelése, csak le kell hajolni érte, hogy a fremenek szorgalmával és alázatosságával valósítsuk meg az ökológiai terveinket. Európa ezzel komoly jelzést küld a világ felé, és egyben mindenki számára kijelöli a jövő útját!

Quo vadis?

Tóth Levente — Mon, 09 Feb 2026 07:06:48 GMT

A piac jelentős változáson megy keresztül, egymással is összefüggő megatrendek megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értékláncok résztvevői által megvalósított együttes dekarbonizációra (insetting), mint új stratégiai megközelítésére helyezik a hangsúlyt, és a szabványok átalakulásával módszertanilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. Most térjünk rá az önkéntes klímamitigáció fő fókuszának és ebből következően a projektfejlesztési irányok alapvető változására: ez a technológiai karboneltávolítás és természet alapú karbongazdálkodás együttese, amely átalakulási folyamat élére állt az Európai Unió az új szabályozási csomagjával.

Az emissziócsökkentés látványosan kudarcot vallott

Ezt a tényt, mint kiindulópontot, korábban már több cikkben is részletesen bemutattam, így itt most csak röviden foglalom össze. Az utóbbi években az önkéntes karbonpiac – amely tradicionálisan az emisszióelkerülési és csökkentési projektekre épült - hitelességi, integritási és zöldre festés vádakkal küzdött. Ennek következtében az önkéntes karbon-ellentételezési piac az elmúlt három évben oldalazva stagnál évi 200 millió tonna szén-dioxid egyenértékesen mért ellentételezési forgalom és 6-7 dollár tonnánkénti átlagos végfelhasználói ár körül. Pedig, az önkéntes iniciatívák hosszú távú áttörése a keresleti oldalon és a megfelelő, minőségi projektfejlesztést lehetővé tevő karbonárazás kialakulása létfontosságú a zöld átmenet sikere szempontjából. Mivel az éves projektfejlesztési mennyiség a fenti szerény visszavonultatási volumen mintegy kétszerese, így folyamatosan növekszik az egyre korosodó, jelenleg már az egymilliárd tonnát is bőven meghaladó, és a piacot folyamatos eladói nyomás alatt tartó eladatlan elkerülési karbonkredit-állomány.

Ezzel párhuzamosan az emissziócsökkentés jogi kényszerítése is jelentősen felpuhult, a hagyományos kereslet lanyhul. A jelentős emissziócsökkentési költségek miatt a hagyományos iparágak látványosan szenvednek, amely a kényszerítő jellegű zöld politika részleges feladására kényszerítette a döntéshozókat: az USA kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, az EU az omnibusz szabályozással visszavett a vállalatokra helyezett emissziócsökkentési nyomásból.

Az emissziócsökkentés kudarcával együtt el kell ismernünk azt a tényt, hogy a klímaváltozás már mindenképpen megtörténik, de annak mértéke nagyon nem mindegy. Fontos azt is leszögezni, hogy a klímaválság a globális ökoszisztémát érintő problémahalmaz, amit így megoldani is csak globális szinten lehet(ne). Azonban, a tradicionális nemzetközi szervezetek (pl. ENSZ) legitimációs és finanszírozási válsága - a szemünk láttára átalakuló világrendben - egyre kevésbé teszi lehetővé a világszintű megoldáskeresést, ennek következtében a Párizsi Klímaegyezmény alapján működő önkéntes karbonelszámolási rendszer (PACM) bevezetése is jelentős késedelmet szenved. Látványos jele ennek még a COP30 klímacsúcs tavalyi kudarca, vagy a műanyagszennyezés megoldását célzó Nairobi-folyamat totális összeomlása. Így jogosan felmerül a kérdés: merre tovább a karbonpiacon?

Az EU irányt mutat

A klímavédelem az játékelméletileg egy végtelen sokszor játszott nem zéróösszegű játék, ahol az egyén, vállalat vagy nemzet a rövid távú érdekeivel ellentétes stratégiát kell hosszú távon folytasson, és ahol a kooperáció – mint a hosszú távon legsikeresebb elméleti stratégia – magától értetődően nem biztosított. Ez egy „signalling game”, ami egy olyan játékelméleti felállás, amelyben egy játékos rendelkezik magáninformációval, és ennek alapján jelzést küld egy másik játékosnak, aki ezt követően értelmezi a jelzést és válaszol. Egy ilyen kooperációs helyzetben felértékelődik a regionális szabályozás szerepe, ami önmagában egy nagyon erős jelzés arra, hogy mások is kövessék a jeladót.

Az EU az önkéntes karbonpiac szabályozásával (CRCF) a világon elsőként erre az útra lépett: elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó egyedülálló átláthatósági szabálycsomagot, amelyhez a friss végrehajtási rendelet már komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját is. Ez a jelzés egy hatalmas lehetőség a karbonpiac számára, mivel a szabályozás lényege az, hogy a szabályozási körbe tartozó karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU jogilag nem csupán legitimálja, hanem egyenesen ösztönzi is a keresletet egy vállalati vevői klub kialakításával. Wopke Hoekstra, az EU klímaügyi biztosa konkrétan ki is mondta a jelzésadást, mint stratégiai célt: „Az Európai Unió határozott lépéseket tesz annak érdekében, hogy vezető szerepet töltsön be a szén-dioxid-eltávolítás terén. Világos, szigorú önkéntes szabványok létrehozásával nemcsak az Európán belüli felelősségteljes éghajlat-politikai fellépést ösztönözzük, hanem globális referenciaértékeket is meghatározunk, amelyeket mások is követhetnek. Ez elengedhetetlen lépés a klímasemlegességi céljaink eléréséhez és a fenntartható jövő biztosításához.”

Mire vonatkozik az új EU szabályozás?

A kibocsátáscsökkentés globális kudarca következtében felértékelődött a klímaadaptáció, illetve a már az emberi tevékenység által a légkörbe kikerült többlet szén-dioxid mennyiség eltávolítása és hosszú távú megkötése (CDR). KétKét alapvető szegmensre oszthatjuk fel a CDR-ek fogalmát: a technológiai alapú szén-dioxid eltávolításra (carbon removal), valamint a természet-alapú karbongazdálkodásra (carbon farming). Az eltávolítási karbonkreditek az elmúlt években fokozatosan elkezdték felváltani az emissziócsökkentési projektekből származó tanúsítványokat, melyek hagyományosan a kínálat túlnyomó többségét adták.

A CRCF-szabályozás tehát nem minden karbonkreditre vonatkozik, amellyel az EU egyben ki is jelöli a jövőbeli karbonpiaci projektfejlesztési irányokat. A hagyományos kibocsátáselkerülési vagy csökkentési projektekből származó karbonkrediteket az EU továbbra sem legitimálja (így azok változatlanul maradnak a jelenlegi integritás alapú piaci önszabályozásban), a jogi legitimáció és a keresletösztönzés csak a tartós szén-dioxid eltávolítási és a karbongazdálkodási projektekre vonatkozik.

A technológiai karboneltávolítás

A karboneltávolítási projektek lényege, hogy a keletkező szén-dioxidot technológiai alapon kivonják a légkörből és biztonságosan, tartósan letárolják a termőföldben, a kőzetekben, az óceánokban vagy akár tartós (jellemzően építőipari) termékekben, amit egységesen karboncsapdának nevezünk. A 2026 február elején a Bizottság elfogadta az első három tartós karboneltávolítási módszertant, melyeknek megteremti a módszertani, jogi és elszámolási támogatottságát:

Közvetlen levegőből történő szén-dioxid-leválasztás és tárolás (DACCS). Ez egy olyan technológiákat tömörítő projekthalmaz, amelyek célja az, hogy közvetlenül a levegőből vonják ki a szén-dioxidot kémiai eljárások segítségével, majd azt tartósan tárolják. Előnye, hogy a kibocsátás forrásától függetlenül képes a szén-dioxidot eltávolítani, így különösen fontos eszköz lehet a maradék kibocsátások ellensúlyozásában és a negatív emissziók elérésében, ugyanakkor jelenleg meglehetősen energia- és költségigényes, ezért még korlátozott mértékben alkalmazható. Az EU jogi legitimációja várhatóan erősen felpörgeti a K+F projekteket ezen az ígéretes, de még gyerekcipőben járó területen.
Biogén karbonemissziók leválasztása és tárolása (BECCS). Olyan eljárások halmaza, amely során biomassza-eredetű szén-dioxid-kibocsátást (például biogáz-üzemekből, bioetanol-gyártásból vagy biomassza-erőművekből) fognak be, majd azt tartós karboncsapdába juttatják. Mivel a biomassza növekedése során a növények már egy ún. rövid ciklusú szénkörforgásban kivonták a szén-dioxidot a légkörből, a leválasztás és tárolás összességében negatív emissziót eredményezhet, feltéve, hogy a teljes ellátási lánc fenntartható. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a földhasználat, a biomassza-ellátás és a tárolási infrastruktúra korlátossága jelenleg még komoly kihívásokat jelentenek.
Bioszén alapú szén-dioxid-eltávolítás (BCR). Az ilyen projektekben a biomasszát oxigénszegény környezetben pirolizálják, aminek eredményeként stabil, széntartalmú bioszén keletkezik. A keletkező végterméket a talajművelésben vagy tartós anyagok létrehozása során felhasználva a biogén szenet évszázadokra kivonják a légkör szénkörforgásából, így valódi negatív emisszió érhető el.

Fontos megjegyezni, hogy a nehézkes és drága geológiai és vizekben történő technológiai karbontárolás mellett a karboncsapdák EU által kifejezetten támogatott speciális formája a biogén szén-dioxidot tartósan (min. 35 évre) letároló építőipar termékek kifejlesztésének és piaci elterjedésének a támogatása (bio-based construction products), ami az EU új biogazdasági-stratégiájának fontos eleme. Ilyenek lehetnek a faalapú építőanyagok, vagy a bioszént eltároló könnyűbeton, vakolatok, különböző panelek vagy szigetelőanyagok, melyek nagy piaci jövő előtt állnak.

A karbongazdálkodás

A karbongazdálkodás pedig a fotoszintetizáló és szén-dioxid megkötő kapacitás növeléséről, vagyis mezőgazdasághoz, erdészethez és vízgazdálkodáshoz köthető természet-alapú szénmegkötési megoldásokról szól. Többek között idetartozik az agrárerdészet, a vizes élőhelyek és tőzeglápok helyreállítása, az (újra)erdősítési projektek, a legelő- és állatállomány menedzsment, vagy a talaj szénmegkötő kapacitásának a növelése a gazdálkodás átalakításával. Ezen projektlehetőségekről majd egy következő alkalommal írok, ha megjelentek már a karbongazdálkodási módszertanok részletszabályai is.

Felejtsük el végre a búcsúcédula toposzt!

Tóth Levente — Wed, 28 Jan 2026 07:00:55 GMT

Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonb,an az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a nemzeti vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben.

A piac jelentős változáson megy keresztül, egymással is összefüggő megatrendek átalakítják át a karbonpiaci alapterméket (technológiai karboneltávolítás és természet alapú szén-dioxid gazdálkodás), megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értékláncok résztvevői által megvalósított együttes dekarbonizációra, (insetting), mint új stratégiai megközelítésére helyezik a hangsúlyt, és mind módszertanilag, mind jogilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. Nézzük ebből elsőként a mindent meghatározó alapvető változást: az alkalmazott módszertanok és jó gyakorlatok tudományos alapú átalakulását, melyek együttesen alkalmasak a „búcsúcédula biznisz” stigmától való végleges megszabadulás előmozdítására.

A karbonpiaci paradoxon

Az önkéntes karbonpiac már 20 éve létezik, de az áttörés mindezidáig nem következett be strukturális problémák miatt, melyek a karbonpiaci (hitelességi) paradoxon, a piac széttöredezése és a jogi legitimáció hiányában fellépő keresletgenerálási problémák. A karbonpiac kiteljesedését gátló tényezők közül a legfontosabb az, hogy az önkéntes karbonpiac permanens hitelességi válságba került a tartós többlethatás gyakori hiánya, az eredmények elszivárgása és ebből fakadóan a valós klímavédelmi eredményt meghaladó „túlkreditesítés” következtében. A hitelességi válság hatására a piac az elmúlt három évben megtorpant nagyságrendileg 200 millió tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt éves önkéntes ellentételezési volumen környékén, alacsony szinten beragadó fajlagos árak mellett, melyek így nem teszik lehetővé a minőségi projektfejlesztést. Ez a karbonpiaci paradoxon, ami a „tyúk vagy tojás” elméleti kérdés gyakorlati esete.

A hitelességi válságot a 2023. januárjában kirobbant Verra botrány tette közismertté, amelyben a piac legnagyobb játékosáról kiderült, hogy az általa kezelt globális portfólióban az esőerdő-kompenzációs projektekből származó karbonkreditek akár 90 százaléka is fantomkredit lehet, azaz nem valós eredményeken alapul. Ez olyan, kifejezetten nagy karbonsemlegesítési vállalásokat tevő és a fantomkreditekből jól bevásárló cégekre szórta rá a sarat, mint a Disney, a Shell, az Apple vagy a VW. A rendszerben a módszertannal és a hitelesítéssel is egyaránt voltak problémák, ennek következtében a Verra újra is írta a standardjait és külső, független szakértőket vont be a legszigorúbb akkreditálásokhoz, valamint élére állt a piac megújításának, de az egykor kiváló pedigréje odalett, a piacrésze zsugorodik.

A karbonpiaci paradoxon egy ördögi kör, pedig a hosszú távú áttörés létfontosságú lenne a zöld átmenet sikere szempontjából, de ehhez újra kell definiálni a piacot. Az önkéntes karbonpiac fejlődésének tehát alapköve, hogy az ellentételezés legitim eszközzé váljon, melyhez minőségi karbonkredit kínálat és kereslettámogatás szükséges. Mindkettőt a nagy nemzetközi szabványgazdák befolyásolják, akik az ajánlásaikkal terelik a piacot. A továbblépéshez a „búcsúcédula biznisz” stigma levetkőzése szükséges, amely nagyon elterjedt popkulturális narratívává vált, így nem lesz könnyű menet.

A projektek minőségbiztosítása kritikusan fontos

Az elemzők egy kibocsátás minőségét az ún. Ellentételezési Hatékonyságmutatóval (Offset Achievement Ratio, OAR) mérik, melynek magas értéke magas integritást, azaz kiváló karbonkredit-minőséget, alacsony értéke ennek az ellenkezőjét jelenti. Az OAR mutató egy visszamérés alapján azt jelzi, hogy egy adott zöld beruházás, mint projekt alapján kibocsátott karbonkredit mennyiségnek hány százaléka valósult meg ténylegesen, mint addicionális emissziócsökkentés:

A képletben „A” jelenti azt, hogy a projekt mennyiben addicionális (értéke nulla és egy közé esik); „I” a projekt által ténylegesen megvalósított, szén-dioxid egyenértékesen (tCO2e) mért üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentés, vagy elnyelés mértéke; míg „C” a projekt alapján kibocsátott karbonkreditek darabszáma. Az OAR mutató értéke akkor alacsony, ha a projekt nem, vagy csak kis mértékben addicionális, és/vagy a visszamért emissziócsökkentés messze alulmúlja a kibocsátott karbonkreditek számát. Az Allied Offsets felmérése szerint a hagyományos módszertanok szerint létrejött karbonkreditek túlnyomó többsége 10 és 40 százalék közötti implicit OAR mutatóval bír, azaz valóban van alapja a kritikának.

A kínálati oldal a hitelességhiányra válaszként erőteljes minőségbiztosításba kezdett. A piac öntisztulása az Integritási Tanács (ICVCM) létrehozásával indult 2021-ben, amely egy hosszabb szakmai egyeztetést követően 2023-ban kiadta az Alapvető Karbonpiaci Irányelveket (CCP), melyekkel szemben minden magas integritású, azaz jó minőségű karbonkreditet kibocsátani kívánó szervezetnek akkreditáltatni szükséges a kibocsátási szabványát. A piac a CCP minősített karbonkreditek gyorsuló elterjedésére számít az elkövetkező években, amely egy fontos megatrenddé vált: 2025-ben már megjelentek az első ilyen tanúsítványok, arányuk 2026-ban várhatóan már 15 százalék körül alakul, míg 2030-ra akár meghaladhatja az éves karbonkredit kibocsátások felét a magas integritású karbonkreditek aránya, melyek OAR mutatója 80 százalék feletti.

Az ellentételezés legitim eszközzé válik

A keresleti oldalt a leginkább a Science Based Target initiative (SBTi) vállalati nettó nulla kibocsátási ajánláscsomag befolyásolja, melyet mára közel tízezer nagyvállalat követ önkéntesen és a követők száma gyorsan bővül, annak ellenére, hogy a jogszabályi kényszerítés világszerte kifulladóban van. A klímavédelem egyértelműen az önkéntesség irányba tolódik el. A fenti szabványnak 2025-ben jelent meg a legújabb ajánláscsomagja (SBTi v2.0), melynek fontos új elemei vannak, melyek mind az önkéntes karbonpiac élénkítése, azaz a keresletgenerálás irányába mutatnak a felelős karbonlábnyom ellentételezés tudományos módszertani elismerése által.

1. Időzítési elvárások szigorodnak. Konkrét időzítési elvárást fogalmaz meg, miszerint a vállalati dekarbonizációs stratégia alapján legkésőbb 2035-ben már felelősséget kell vállalni a teljes kibocsátásért, míg a nettó nullás év legkésőbb 2050-ben be kell következzen, mint céldátum.

2.A felelősséget kiterjeszti a teljes értékláncra. A vállalati összes kibocsátás 40%-át meghaladó ESG Scope3 arány (azaz az értékláncban keletkező emissziós hányad) felett kötelező az értéklánc kibocsátásának részletes jelentése és csökkentési célkitűzés felállítása. Mivel a yállalatok teljes karbonlábnyomának gyakran 70-90 százaléka az ökoszisztémában keletkezik, így a cégek jellemzően a teljes ökoszisztéma kibocsátásáért felelősséget kell vállaljanak.

3.Az ellentételezés módszertanilag elfogadottá válik. Objektív hatékonysági okokból a szabvány elfogadja, hogy a nettó nulla állapot a vállalati ökoszisztémában, nemzetgazdasági, vagy akár világgazdasági szinten kell teljesüljön a kitűzött céldátumon. Ezáltal az ESG scope3 ökoszisztémában az ésszerűen le nem csökkenthető maradó kibocsátás minőségi karbonkreditekkel történő ellentételezése a vállalati dekarbonizációs stratégiai elfogadott részévé, tehát módszertanilag teljesen legitimmé válik. Az ajánlás folyamatosan növekvő konkrét ellentételezési elvárásokat támaszt az önkéntesen célkövető vállalkozásokkal szemben, számukra határértékeket is megszab, és a felhasználható karbonkreditekkel szemben is megfelelő minőségi követelményeket határoz meg.

4.Konkrét karbonárazási célértékeket ad. A karbonárazás tekintetében technikailag mind a hagyományos ellentételezést, mind az előzetes átvételi szerződéseket, mind a belső karbonárazást és a keletkező tartalékok taxonómiának megfelelő zöld projektekre történő felhasználását elvi szinten megengedi. A használandó karbonárakra konkrét célértéket is ad, amely „elismert” státusz esetén 20 dollár tonnánként, míg „vezető” státusz esetében ez már 80 dollár. Az alkalmazott karbonárat az ajánlást követő cégeknek publikusan kommunikálniuk kell, ezzel növelve a transzparenciát és a klímavédelemben oly fontos pozitív jelzésadást. Az ajánlás ezzel nagy lökést ad a stagnáló piaci árak pozitív irányú emelkedésének, amely lehetőséget nyit a projektfejlesztők számára nagyobb volumenű minőségi zöld projekt elindítására.

A nemzetközi karbonpiac öt megatrendje

Tóth Levente — Mon, 19 Jan 2026 09:51:24 GMT

Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonban az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben. Az önkéntes karbonpiac már 20 éve létezik, de az áttörés mindezidáig nem következett be strukturális problémák miatt. A karbonpiac kiteljesedését gátló tényezők:

Hitelességi problémák. A karbonpiac 2022-re hitelességi válságba került a tartós többlethatás gyakori hiánya, az eredmények elszivárgása és ebből fakadóan a valós klímavédelmi eredményt meghaladó „túlkreditesítés” következtében. A továbblépéshez a „búcsúcédula” stigma levetkőzése szükséges, amely nagyon elterjedt narratívává vált, így nem lesz könnyű menet.

Széttöredezett piacok. A 2015-ös Párizsi Klímaegyezmény egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem léptette hatályba a 6. cikkelyt, ami az új egységes karbonpiac megteremtését szolgálta volna. Ennek következménye az önkéntes karbonpiac teljes széttöredezése lett: nagyszámú önálló karbonkredit szabvány, rengeteg a különböző karbontermék jött létre, ami átláthatatlanná tette a piacot, így nem csoda, ha sokan tartózkodnak tőle.

Kereslethiány. Ez jelentős részben az első két ok következménye, de nem kizárólag. Az erőltetett emissziócsökkentési politika láthatóan kifulladt, a fenntarthatóság, mint hívószó kiüresedett. Ennek következménye, hogy 2025-ben az USA kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, sikeresen blokkolta a Nairobi-folyamatot, és a növekedési csapdába kerülő EU is meghátrált az Omnibusz szabályozással.

A helyzet nem rózsás, az önkéntes karbonpiac forgalma és a karbonár évek óta stagnál. Azonban, a piaci szereplők már keresik a kiutat a sodródással jellemezhető helyzetből, és a törekvéseknek mára már egyértelműen körvonalazódnak a jelei. Az átalakulás öt trendszerű változás köré tömörül, melyek 2030-ra együttesen alapjaiban változtatják meg az önkéntes karbonpiacot.

Az ellentételezés legitimmé válik

A piac fejlődésének alapköve, hogy az ellentételezés legitim eszközzé váljon, melyhez minőségi karbonkredit kínálat és kereslettámogatás szükséges. Mindkettőt a nagy nemzetközi szabványgazdák befolyásolják, akik az ajánlásaikkal terelik a piacot. A kínálati oldal a hitelességhiányra válaszként erőteljes minőségbiztosításba kezdett, melynek eredménye a Core Carbon Principles (CCP), mint alapvető minőségi kritérium megjelenése lett. A piac a CCP minősített karbonkreditek gyorsuló elterjedésére számít: 2025-ben már megjelentek az első ilyen tanúsítványok, arányuk 2026-ban várhatóan már 15 százalék körül alakul, míg 2030-ra akár elérheti az éves karbonkredit kibocsátások felét a magas integritású karbonkreditek aránya.

A keresleti oldalt a leginkább a Science Based Target initiatives (SBTi) vállalati nettó nulla kibocsátási ajánláscsomag befolyásolja, melyet mára közel tízezer nagyvállalat követ önkéntesen. A szabványnak 2025-ben jelent meg a legújabb ajánlása (SBTi v2.0), melynek fontos új elemei vannak. Egyrészt, a vállalati összes kibocsátás 40%-át meghaladó Scope3 arány felett kötelező annak részletes jelentése és csökkentési célkitűzés felállítása. Másrészt, objektív hatékonysági okokból elfogadja, hogy a nettó nulla állapot ökoszisztéma szinten kell kijöjjön a kitűzött céldátumon. Ezáltal az ésszerűen le nem csökkenthető maradó kibocsátás minőségi karbonkreditekkel történő ellentételezése a vállalati dekarbonizációs stratégiai elfogadott részévé, tehát módszertanilag legitimmé vált.

Az emissziócsökkentést felváltja a karboneltávolítás

A kényszerített emissziócsökkentés kudarcával felértékelődött a klímaadaptáció, illetve a karboneltávolítás fontossága. Az utóbbi megatrend abból áll, hogy az eltávolítási karbonkreditek (CDR) fokozatosan kiszorítják a piacról az emissziócsökkentési projektekből származó tanúsítványokat, melyek hagyományosan a kínálat túlnyomó többségét adták, de a hozzájuk kapcsolódó minőség percepció alacsony. A CDR-ek rohamos terjedése így teljesen átalakítja a kínálati oldalt, megoldva a piacon jelenleg uralkodó emissziócsökkentési termékek hitelességi problematikáját.

Két alapvető módszertan köré csoportosíthatjuk a karboneltávolítás fogalmát: a technológiai szén-dioxid eltávolítási (carbon removal) és a természet-alapú szén-dioxid-gazdálkodási (carbon farming) módszertanokra. Előbbi lényege, hogy a szén-dioxidot technológiai alapon kivonják a légkörből és biztonságosan, tartósan letárolják a kőzetekben, az óceánokban vagy akár tartós termékekben. Utóbbi pedig a fotoszintetizáló és szén-dioxid megkötő kapacitás növeléséről, vagyis mezőgazdasághoz, erdészethez és vízgazdálkodáshoz köthető természet-alapú szénmegkötési megoldásokról szól. A tranzakciós volumenek is alátámasztják ezt a térnyerést: a CDR ellentételezési tranzakciók aránya 2026-ban már a piac 10-12 százalékára fog rúgni, míg 2030-ra várhatóan 30% fölé növekszik. Az SBTi tavalyi új kiadása ki is mondja: a nettó nulla célévben ellentételezni már csak eltávolítási karbonkreditekkel lehet.

Előfinanszírozás jön az utófinanszírozás helyett

Az önkéntes karbonpiac eddig hagyományosan utófinanszírozást ígért a megvalósítandó zöld projekt gazdájának. Ezzel az a probléma, hogy gyakran nehéz a többlethatás bizonyítása, hogy valóban egy jövőbeli, bizonytalan karbonpiaci monetizáció miatt döntött-e a beruházó a projekt elindításáról, így bizalomhiány alakulhat ki az projekt addicionalitása körül. Amennyiben nem már kész karbonkreditekhez keresünk alkalomszerűen vevőt, aki az adott évi prompt ellentételezési igényei lefedésére hajlandó a projektnek utófinanszírozást biztosítani, hanem megfordítjuk a logikai sorrendet, akkor minden a helyére kerül. Ilyen esetben a kreditvásárló stratégiai igényeiből indulunk ki, aki cserében részlegesen előfinanszírozza az ellentételezési célra kiválasztott jövőbeli zöld projektet. A többlethatás is automatikusan biztosított, hiszen a projekt csak akkor indul el, ha van már elég kreditvásárlói elköteleződés a profitabilitás megteremtéséhez. Ezeket hívják előzetes karbonkredit átvételi szerződéseknek (offtake agreement), melyek a piac fő motorjává váltak: már 2025-ben meghaladták az éves 100 millió tonna szén-dioxid egyenértékest, ami az önkéntes karbonpiaci teljes volumen közel fele, és 2030-ra szinte egyeduralkodóvá fognak válni.

Az előzetes átvételi szerződések mindig egy hosszú távú dekarbonizációs stratégiát feltételeznek a kreditvásárló vállalat részéről. Áttérést jelentenek egy hosszú távú, stratégiai partnerségre, tehát az éghajlatvédelmi tevékenységekbe történő közös befektetésre épülnek olyan partnerekkel, melyek képesek a negatív karbonlábnyom elérésére. Így szimbiózisban két (vagy több) cég együttesen éri el a nettó nulla állapotot. A múlt év végén megjelent az előzetes átvételi szerződések auditált jogi és számviteli elszámolási keretrendszere, ami óriási előrelépés.

Az ellátási láncért vállalt felelősség fókuszba kerül

További jellemző megatrend, hogy a vállalati dekarbonizációs stratégia fókusza idővel átkerül a Scope 3 területre. Mivel a yállalatok teljes karbonlábnyomának gyakran 70-90 százaléka az ökoszisztémában keletkezik, így a cég a teljes ökoszisztéma kibocsátásáért felelősséget kell vállaljon. A hagyományos ellentételezés átalakul, értéláncon belüli csökkentési együttműködés (insetting) lesz belőle, és a célkövetés már ezen a szinten valósul meg. Az insetting a klímavédelmi stratégia olyan változása, ahol a kívánt eredményt az értéklánc szereplői a kibocsátás közös csökkentésével és/vagy a karboneltávolítás fokozását célzó beavatkozások közös végrehajtásával együttesen érik el.

Az ellátási lánc tagjai tehát hosszú távon együttműködnek és ennek támogatására egyre több keretrendszer születik. Ezek közös jellemzője az aktivitási fókusz (action focus), a közös finanszírozás (co-funding), az elért eredmények közös felhasználása (co-claiming) és a piaci elszámolás preferálása (market based). Az insetting projektek bevonzása nagy lehetőséget jelent az önkéntes karbonpiac számára, mivel a jövőben a globális Scope 3 dekarbonizáció akár egyharmada is karbonkreditekkel történhet.

A szabályozó megjelenik a piacon

Az önkéntes karbonpiac sokáig polgári jogi alapokon, de tételes szabályozás nélkül, a résztvevők önkéntesen vállalt integritási szabálykövetésére épülve működött. Ez adta a rugalmasságban rejlő innovációs előnyét, de a bizalmi válsághoz is a jogi elszámoltathatóság hiánya vezetett el. A szakértők a jövőt a módszertani mellett a jogalkotói legitimációban látják, amiben az EU az élen halad. 2025 végén három jelentős előrelépés is történt, amivel az EU megkezdte az önkéntes karbonpiac jogharmonizációját és ezzel egyben jogi legitimációját is:

Fit for 90. Ez egy 2040-ig megírt klímavédelmi itiner, mely alapján az EU azt írja elő a tagállamok számára, hogy azok a céldátumon az üvegházhatású gázok (ÜHG) nettó kibocsátásának 1990-es szinthez viszonyított 90 százalékos csökkentését érjék el. Az ezt kiegészítő 5 százalékos szabály lehetővé teszi, hogy bármely uniós tagállam a maga háza táján elért legalább 85 százalékos ÜHG-lefaragást államközi karbontranszferekkel (ITMO) egészítse ki. Mivel mindig az utolsó pár százalék elérése a legköltségesebb, gazdaságosabb lehet máshol megvásárolni a maradó ellentételezést, mint maximálisan kifacsarni a hazai gazdaságot, és klímavédelmi szempontból is ugyanolyan jó, mivel a probléma globális. Az új szabály bizonyosan élénkíteni fogja a karbonpiacot, hiszen az EU 1990-es nettó kibocsátása hozzávetőleg 5Gt szén-dioxid egyenértékes volt, tehát ennek 5 százaléka elméletileg akár évi 250 millió tonnányi plusz keresletet támaszthat a minőségi karbonkreditek iránt. Hogy ezt el tudjuk helyezni: az egész globális önkéntes piac 2024-es forgalma hozzávetőleg ennyi volt, tehát az EU ezen lépése hosszabb távon akár duplázhatja is a keresletet egy alapvetően kereslethiányos piacon.

A karboneltávolítási kreditek szabályozása (CRCF). Az EU elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó egyedülálló áltáthatósági szabálycsomagot, amelyhez a friss végrehajtási rendelet már komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját is. A szabályozás lényege: a szabályozási körbe tartozó karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU jogilag legitimálja. Ez egy óriási lehetőség a karbonpiac számára, azonban a szabályozás nem minden karbonkreditre vonatkozik, amellyel az EU egyben ki is jelöli a projektfejlesztési irányokat. A kibocsátáselkerülési vagy csökkentési projektekből származó karbonkrediteket az EU továbbra sem legitimálja, a jogi legitimáció csak a tartós szén-dioxid eltávolítási és a szén-dioxid-gazdálkodási projektekre vonatkozik.

Biogazdasági stratégia. A stratégia kiadásával az EU terve az, hogy az élelmiszerek, a bioanyagok, az energia és kapcsolódó szolgáltatások biztosítását és előállítását az eddigi fosszilistüzelőanyag-túlsúlyos rendszerről átállítja a megújuló, elsősorban biológiai erőforrásokra és ezzel az agráriumtól a halászaton át a biotechnológiáig mindent beköt a fosszilis anyagok használata elleni küzdelembe. Az intézkedések több területre is kiterjednek, amivel az EU a karbonpiac beindulását támogatja. Egyrészt, az EU a kreditvásárlói piaci beindítására gründol egy az ellentételezést választó cégek számára kialakított uniós vásárlói klubot (EU Buyers’ Club). Másrészt, egy uniós szén-dioxid-kibocsátási adatbázist (EU Carbon Farming Database) is létrehoz, amivel karbonpiaci projektfejlesztők számára módszertani segítséget nyújt az alapvonal meghatározásához és a hatékony nyomon követéshez. Végül, a stratégia részeként utat nyit az építőiparban a gyártás során biogén eredetű szén-dioxidot a keletkező végtermékben hosszú távra (legalább 35 évre) letároló építőanyagok elterjedése előtt.

Konklúzióként elmondhatjuk, hogy az új karbonpiaci megatrendek átalakítják az alapvető terméket (karboneltávolítás), megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értéklánc dekarbonizációjának stratégiai megközelítésére (insetting) helyezik a hangsúlyt, és mind módszertanilag, mind jogilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. A változások végre meghozhatják az önkéntes karbonpiac régóta várt áttörését, de nem minden szereplő számára: csak azok maradnak talpon, akik értik az új hívószavakat és a megatrendek metszetére fókuszálnak.

Örökké nem eshet

Tóth Levente — Mon, 29 Dec 2025 10:22:37 GMT

A ’90-es évek eleje óta A holló (1994) a sötét tónusú, misztikus fantasy mozik fontos referenciapontja, és egyben olyan kultikus film, amiből műfajfüggetlenül is megidézhetők a jó zenék, a kulcsjelenetek, vagy néhány azóta már szállóigévé vált tételmondat, és méltó emléket állít a tragikusan fiatalon elhunyt Brandon Lee életművének. Nekem például a brazil klímacsúcs utáni egyik reggelen az “örökké nem eshet” klasszikus idézet jutott az eszembe a filmből, és ez azóta is ott kering a fejemben. Nem vállalkoznék arra, hogy eldöntsem, maradtak-e még rajtam kívül csodavárók az évente rendezett klímacsúcsokkal kapcsolatban, de amikor azt olvasom, hogy Belémben megrendezett idei esemény inkább a nagy kudarcok, mint a kis eredmények fórumaként összegezhető, kevés valós ellenérvem van. A COP30 sem hozott tehát áttörést, és a legpozitívabb kommentárok is azt emelik ki, hogy legalább vissza nem léptünk. Mi is következik számunkra abból, hogy ismét erősebbnek bizonyult a fosszilis lobbi és a közeljövőben nem is várható, hogy végre feladják a világgazdasági pozícióikat? Ha ehhez hozzáadjuk a műanyagszennyezés elleni kereszteshadjárat (az ún. nairobi folyamat) kudarcát is, akkor fel kell tennünk magunkban azt a feszítő kérdést, hogy az ENSZ égisze alatt működő környezet- és klímavédelmi platformoknak (UNEP/UNFCCC/IPCC) maradt-e egyáltalán bármi értelme? Ha igazán elkötelezettek vagyunk, akkor természetesen nem tehetjük fel, de mindössze annyi kapaszkodónk maradt, hogy “örökké nem eshet.”

Az EU a világ világítóoszlopa

Ha világszinten elakadni látszik is a zöld átmenet, akkor a szűkebb környezetünkben legalább megtalálhatjuk a bizakodásra okot adó jeleket. Az Európai Unió, ha elégedett nem is lehet, magának szemrehányást nemigen tehet, mivel kész az üvegházhatású gázok (ÜHG) és a műanyagszennyezés kérdésben is a világ többi részének irányt mutatva eltökélten haladni az általa választott úton. Ennek egyik eredménye, hogy az önkéntes karbonpiac szabályozása, integrációja és fellendítése minden gyakorlati problémájával együtt is fontos az EU számára. Ráadásul, az utóbbi hetekben több, mérföldkőnek számító döntés is született a tekintetben, hogy az Unió szabályozza és ezzel együtt legitimálja az önkéntes karbonpiacot, ezáltal az ellentételezést is, valamint a karbonkrediteket. A klímaügyi vállalásokat megerősítette a Fit for 90, a jövőálló eltávolítási karbonkreditek részletszabályozása (Carbon Removal Carbon Farming, CRCF) is végre elkészült, ahogyan ez utóbbinak lényegében szerves részeként megszületett az uniós szintű biogazdasági stratégia is.

Fit for 90

A három szabályozási tételből minden bizonnyal ez a legközismertebb, ami nem más, mint egy 2040-ig megírt és kőbe vésett klímavédelmi itiner, mely alapján az Európai Unió azt írja elő a tagállamok számára, hogy azok mostantól 15 év múlva az üvegházhatású gázok (ÜHG) nettó kibocsátásának 1990-es szinthez viszonyított 90 százalékos csökkentését érjék el. Az ezt kiegészítő 5 százalékos szabály lehetővé teszi, hogy egy uniós tagállam a maga háza táján elért legalább 85 százalékos ÜHG-lefaragást a nemzetközi porondról, kellően hiteles karbonkreditekkel egészítse ki, amit kifejezetten előremutató és jó megoldásnak tartok. Egyrészt, jó a tagállamoknak, mert - mint Pareto óta jól tudjuk - mindig az utolsó pár százalék elérése a legköltségesebb, tehát olcsóbb lehet máshol megvásárolni az ellentételezést, mint maximálisan kifacsarni a hazai gazdaságot, így kevesebb növekedési kockázattal jár. Másrészt, a klímavédelmi szempontból ugyanolyan jó, ha ez az 5 százalék nem az Unión belül valósul meg, mivel összességében a felmelegedés elleni küzdelemben úgyis a globális kibocsátási szint számít, és mindeközben olyan országoknak segíthet az EU ezzel pénzügyileg, ahol a kivonás mértéke nincs is az EU-hoz hasonló mértékben szabályozva. Végül, az új 5 százalékos szabály üzletileg érdekeltté teheti a szereplőket, hogy több projektet fejlesszenek, amely biztosan élénkíteni fogja az önkéntes karbonpiacot. Azonban, kezeljük helyén a dolgokat: a 2030 és 2040 közötti évtized, amivel a Fit for 55-ból a Fit for 90-ig el kell jutni, nem lesz sem egyszerű, sem olcsó sétagalopp, jelentős méretű kockázatokat tartalmaz. Továbbá, a 2050-es NetZero határidő és 100 százalék cél továbbra nem változott, tehát a 2040-2050 közötti időszakra továbbra is marad az uniós országoknak további feladatuk a zöld átmenettel.

De maradjunk optimisták és feltételezzük, hogy sikerül a fit for 90 céljait elérni. Ekkor az a kérdés: mégis mennyit segít ez a karbonpiacnak? Nagyon sokat. Az EU 1990-es nettó kibocsátása hozzávetőleg 5Gt szén-dioxid egyenértékes volt, tehát ennek 5 százaléka elméletileg akár évi 250 millió tonnányi plusz keresletet támaszthat a minőségi karbonkreditek iránt. Hogy ezt el tudjuk helyezni, az egész globális önkéntes piac idei forgalma kb. ennyi lesz, tehát az EU ezen lépése önmagában hosszabb távon akár duplázhatja is a jelen keresletet egy olyan piacon, amelynek ma az első számú problémája a kereslethiány. Persze, ez nem holnap következik be, de a piaci szakértők a kereslet folyamatos, évi több tízmillió tonna nagyságrendű növekedését várják ettől az intézkedéstől.

A karboneltávolítási kreditek szabályozása

A CRCF részletszabályázása ügyében annyit érdemes mindenkinek tudnia, hogy ezzel az EU elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó áltáthatósági szabálycsomagot, amely teljesen egyedülálló a világon. Erre vonatkozóan született meg tavaly decemberben a CRCF-irányelv, amelynek mostanra végre elkészült a végrehajtási rendelete is. Utóbbi komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve a nyomon követési és jelentéstételi folyamatok megkövetelt leírásaira fókuszál. De szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját és az auditálási folyamatot is. A cél, hogy a karbonmentesítési folyamatokba, technológiákba és a fenntartható szén-dioxid-gazdálkodási megoldásokba való beruházásokat transzparensebbé tegyék, és kiszűrjék a zöldre festést. A szabályozás lényege az, hogy a szabályozási körbe tartozó karbonkrediteket és az azokkal történő kibocsátás-ellentételezést az EU legitimálja, azok jogszabályi alapon nyugvó kötelezettségek teljesítésére is alkalmasak lesznek, tehát egyenrangúvá válnak egy átváltási mechanizmuson keresztül az EU emissziókereskedelmi rendszeréből (EU ETS) ismert karbonkvótákkal. Ez egy óriási eredmény és egyben egy nagy lehetőség a karbonpiac számára!

Azonban a CRCF szabályozás nem mindenfajta karbonkreditre vonatkozik, amellyel egyben az EU ki is jelöli a projektfejlesztési irányokat. A hagyományos, szén-dioxid kibocsátáselkerülési vagy csökkentési projektekből származó karbonkrediteket az Unió továbbra sem legitimálja. A november végén elfogadott új CRCF jogszabály két módszertan köré csoportosította a témát: a tartós szén-dioxid eltávolítási és a szén-dioxid-gazdálkodási módszertanra. Előbbi lényege, hogy a szén-dioxidot technológiai alapon kivonják a légkörből és biztonságosan, tartósan letárolják (ide tartozik a közvetlen levegőből történő szén-dioxid-leválasztás szén-dioxid-tárolással (DACCS), de ide tartozik a biogén eredetű kibocsátások szén-dioxid-tárolással történő leválasztása (BioCSS) és a bioszén alapú megoldások is (BCR) is. Utóbbi pedig az erdőkben, talajban fokozott szinten megkötött szén-dioxidról, illetve a fotoszintetizáló kapacitás növeléséről, vagyis mezőgazdasági, erdészeti, agráriumhoz köthető megoldásokról szól. Az e két irány átlátható tanúsítási rendszerének tagországi ratifikációi lehet jövőre a legfontosabb előre lépések. Ha minden jól megy, akkor e jogosítványokat jövőre, öt év érvényességgel már el is kezdhetik kiosztani.

Biogazdasági stratégia

Ami pedig a biogazdasági stratégiát illeti: a kidolgozása azért is fontos eredmény, mert teljesen új pályát és új lehetőségeket teremt az ÜHG csökkentési univerzumban. Az EU terve az, hogy az élelmiszerek, a bioanyagok, az energia és kapcsolódó szolgáltatások biztosítását és előállítását az eddigi fosszilistüzelőanyag-túlsúlyos rendszerről átállítja a megújuló, biológiai erőforrásokra. A növények, állatok, mikrobák stb. „becsatornázása” a karbonlábnyom kérdésbe innovációs spirált, fejlesztési görbét, de teljesebb körforgásos gazdaságot és több zöld munkahelyet is jelent – minden ide sorolható és minden fontos, mert az agráriumtól a halászaton át a biotechnológiáig mindent beköt a fosszilis anyagok használata elleni küzdelembe. Az intézkedések több területre is kiterjednek. Egyrészt, az EU a CRCF-egységek önkéntes piaci beindítására létrehoz egy az ellentételezést választó cégek számára kialakított uniós vásárlói klubot (EU Buyers’ Club), amely szintén fontos karbonpiaci keresletgeneráló lépés. A klub a magánvállalatok önkéntes keresletének összevonásával friss és új bevételi forrásokat fog generálni például az erdészeteknek, erősíti a biomassza-értékláncokat, és a céges kötelezettségvállalások ellentételezésen keresztüli teljesítésére is kínál egy új és az Unió által támogatott irányt. Másrészt, a Bizottság egy uniós szén-dioxid-kibocsátási adatbázist (EU Carbon Farming Database) is létrehoz, amivel például a hozzánk, a Mitigiához hasonló karbonpiaci projektfejlesztők számára is módszertani segítséget nyújt az alapvonal meghatározásához, a hatékonyabb nyomon követéshez és ellenőrzéshez is. Végül, a stratégia része az is, hogy az EU utat nyit az építőiparban a gyártás során biogén eredetű szén-dioxidot a keletkező végtermékben hosszú távra (legalább 35 évre!) letároló építőanyagok és épülettípusok elterjedése előtt, amivel tényleg mindenki csak nyerhet.

Azt még persze túl korai lenne kijelenteni, hogy mindezektől mekkora elmozdulás várható 2026-ban, de ezek a helyes irányba tett fontos lépések. És lám, Európa felett kezd felszakadozni a felhőzet, mert jól tudjuk: „örökké nem eshet!”

Ezt a cikket először 2025. december 26-án tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.

12 majom

Tóth Levente — Wed, 17 Dec 2025 09:14:02 GMT

Tehát, a COP30 eredménye vagy inkább eredménytelensége láttán megnéztem újra a 12 majom című filmet. Persze, nem csak ezért, hanem nagy kedvenceim, Bruce Willis és Brad Pitt miatt is, de leginkább azért, hogy újra ellenőrizzem: Terry Gilliam valós világi trendeket skizofrén víziókkal keverő szürreális, negatív utópiája 30 év alatt tényleg olyan szépen öregedett-e, ahogyan az én generációm emlékezetében az még mindig él. A válaszom: igen! A világ jövőjére vonatkozó ígéretek közt ugyanúgy vannak őrülten hangzó kijelentések és reális keserűségek egyaránt, miközben a megoldás bizonyos értelemben itt van előttünk, de valamiért mégsem látjuk.

Összefoglaló értékelés

‘A világ nem ott tart, ahol tartania kellene - de: továbbra sincs minden veszve’ – summa summarum. Aki veszi a fáradtságot, és visszaolvassa, hogy a világ mértékadó hírportáljai (Guardian, Bloomberg, Reuters, BBC, Financial Times, Atlantic stb.) milyen eredményekről számoltak be, vagy egyáltalán milyen értékeket olvastak le a brazil őserdő csúcsán, Belémben megrendezett idei ENSZ klímakonferencia végén a mérlegről, akkor nagyjából ezt találják. Alapvetően csalódásra ad okot az a tény, hogy továbbra sincs áttörés a klímapolitikában. Mély a megosztottság, több segítséget (pénzt, de leginkább adaptációs támogatást) kellene áldoznia a világnak a harmadik világ támogatására, le kellene számolni a fosszilis világuralommal, és végre valóban működőképessé kellene tenni a Párizsi Klímaegyezménybe foglalt karbonpiaci mechanizmusokat. Amennyiben inkább a jó oldalát nézem a dolognak, akkor világosan látszik, már minden érintett vallja és nem kérdőjelezi meg állandóan, hogy ha így megyünk tovább, akkor apokaliptikussá válhat az éghajlati jövőnk, és ez már több mint csak erős hipotézis. Emellett a mérleg pozitív serpenyőjében ott vannak bizonyos reménykedésre okot adó tények, mint például az, hogy tételesen bizonyítottá vált mára, hogy a Párizsi Megállapodásnak azért mégiscsak volt valami értelme, mert lefelé hajlította a globális károsanyag-kibocsátási görbét. És ez azzal együtt is igaz, hogy az ambíciózusan kitűzött céltól, attól a bizonyos másfél foktól azonban még mindig csak egyre tovább távolodunk.

A nemzeti vállalások helyzete

Az EU hivatalosnak tekinthető összegzése alapján az nem elhanyagolandó eredmény, hogy mind a 2050-es nettó zéró, mind a 2040-re fogadkozott, 90 százalékos üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátási limitje a helyén maradt. Sőt, közvetlenül a COP30 előtt az unió épp az iránytartáson és az esetleges tagországi időhúzások kigyomlálása érdekében szigorított: a 2035-ös, 66,25 százalékos ÜHG kibocsátás-csökkenési arányt emelte fel 72,5 százalékra. A gyakorlatra lefordítva ez azt jelenti, hogy a következő, tízéves időtávra az EU bejelentette, hogy sebességet és tempót vált. Továbbá, az 56 ezer bürokrata, aktivista, politikus, lobbista és őslakosok (!!!) részvételével tartott klímafórumra érkező országok többsége mégiscsak frissítette a vonatkozó klímavállalásokat tartalmazó dokumentumait, de sajnos nem mindenki. A félig teli - félig üres pohár esetét példázza, hogy például az Egyesült Királyság, Norvégia, Japán, Szingapúr, Svájc és az Egyesült Arab Emírségek plusz vállalásokat tettek, addig az Egyesült Államok el sem ment a COP30-ra, míg és Németország (és más, hatalmas gazdaságok is), nos, ők még dolgoznak ezen (vagy mégsem.)

Fosszilis tüzelőanyagok kivezetése

A COP30 végére az ÜHG-témában főként az látszott érvényesülni a tárgyalóasztaloknál, hogy a világnak a szénről a korábban tervezettnél gyorsabban le kell mondania. De hol vannak a konkrétumok? A határidők? A menetrend-számítások? Feszítő kérdések. Az éltanuló EU a Párizsi Klímacsúcs óta eltelt egy évtized alatt kevesebb, mint a felére csökkentette a szénfelhasználását, és ha az orosz-ukrán háborús kényszer miatt is, de mára már jelentősen kevesebb földgáz használatával is beéri. Ez lehet a pozitív minta, szerintem ennek következménye az, hogy - az EU ösztönző hatására - a brazíliai klímafórumon mintegy 80 ország kötött koalíciós partnerséget a fosszilis tüzelőanyagoktól való leválás felgyorsítására. Ám ahogyan a Világgazdasági Fórum (WEC) saját mérlegkészítői aláhúzták: a tárgyalóasztalnál sajnos végül nem tudtak megegyezni egy kötelező érvényű kötelezettségvállalásban, és a támogató országok végül a “fosszilis tüzelőanyag” megnevezése nélküli szövegre bólintottak rá csupán.

A karbonpiaci fejlemények

Ami a szén-dioxid-piacot illeti, sajnos a nagyképhez hasonlóan itt is csak félig teli a pohár. Azért nem félig üresnek hívom, hogy pozitív maradjak. Egyrészről igaz ugyan, hogy e szegmens kereskedelmi intézkedéseit, például az EU szén-dioxid-kibocsátás határokon történő kiigazítási mechanizmusát (CBAM) beemelték a hivatalos tárgyalási mezőbe, és a menetrend szerinti vita része lett. Másrészről elkeserítő az, hogy hiába a Párizsi Egyezmény 6. cikkelyének többszöri vastagon aláhúzása, ha konkrét szabályozás, menetrendezés ezügyben sajnos – a várakozások ellenére - nem született. Így a nagy álom, a Párizsi Egyezményben megálmodott egységes karbonpiac (Paris Agreement Crediting Mechanism, PACM) operacionalizálása, tehát a végleges részletszabályok elfogadása továbbra is várat magára. Ami sikerült, az azért mégis valami - a WEC is a fokozatos előrelépés kategóriába sorolta -, a főáramba sorolt tárgyalásokon kívül Brazília által elindított programot (Nyílt Koalíció a Megfelelőségi Szén-dioxid-piacokért), amely egy közös karbonszabvány kialakítását célozza meg a karbonkereskedelmi rendszerek a likviditásának, a kiszámíthatóságának és átláthatóságának megteremtése érdekében. Ennek ellenére a végső konklúzió a témában, amint az a washingtoni alapítású World Resources Institute összegzésében olvasható: a COP30 nagy ígéretek beváltása helyett csupán addig jutott, hogy 119 ország (melyek összességében az globális ÜHG kibocsátás háromnegyedéért felelősek) lépett egy kicsit előre. Nem nagyot, mert ez a 2035-re vállalt klímamitigációs céloknak még a 15 százalékára sem elég, de mégiscsak lépett, és azt is határozatba vette, hogy tudja, hogy ennyi nem lesz elég. Ha mégis így maradna, az a szcenárió erősödne meg, hogy a világ továbbra is a 2,3-2,8 Celsius-fokos felmelegedés felé halad, amelyre az adaptációt nagyon gyorsan meg kellene kezdeni.

Szóval, bő 11 hónap múlva, a törökországi Antalya válik az új remények, új egymásnak feszülések és próbálkozások helyszínévé. A COP31-ig azért a világ egy kicsit még tovább robog a negatív utópia irányába. Nagyon úgy tűnik, hogy már csak egy Bruce Willis-szintű kaliber feltűnésében bízhatunk, aki visszajőve az elképzelt jövőből - miközben nagy elánnal nekiáll megjavítani a világ elromlott kerekét - joggal kérdezi tőlünk, hogy „Ez itt tényleg a valóság, vagy csak a képzeletem szüleménye?” Bruce, ez ma a valóság, nem csak egy skizofrén képzelet szülötte. Van rajta bőven mit javítani, és valójában pontosan tudjuk mit is kellene tenni, csak a bátor döntések kellenek hozzá, hogy azokat együtt megtegyük.

Ezt a cikket először 2025. december 16-án tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.

A 42 a műanyagkrízisre adott válasz!

Tóth Levente — Wed, 19 Nov 2025 10:38:58 GMT

Sem a polietilént feltaláló von Pechmann (1898), sem a két amerikai - a billiárdgolyóhoz a celluloidot feltaláló Hyatt (1869) és az első szintetikus műanyagot, a bakelitet előállító Baekeland (1907) - fülébe sem sugdosott az ördög, és az sem igaz, hogy bármelyik műanyag keletkeztetése mögött eredendően ártó szándék lett volna. Mégis, mára a műanyagok az emberiség fenntarthatatlan életmódját szimbolizálják, fuldokolunk a műanyagszennyezésben, ami ellen csak az használna, ha a műanyagokhoz való hozzáállásunkat és az anyag életciklusát záros határidőn belül képesek lennénk újraszabályozni. Nagyon üdvözítő lenne, ha a műanyagok problematikáját is olyan komolyan vennénk, mint a hűtőgépek hajtógázaként használt freon kiszorítását a mindennapjainkból. Az 1987-es montreali egyezmény azonban a történelemben mindmáig az egyetlen olyan ENSZ paktum, amelyet a világ valamennyi országa ratifikált. Aktuálisan úgy fest, hogy ez továbbra is így marad, és a műanyagkrízis megoldásában sem lesz egyhamar közmegegyezés.

Miért akadtunk el műanyagügyben?

Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) keretében 2022 márciusában elfogadott Nairobi határozatot, mely a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörének alapdokumentuma (fontosságát és egyetemességét illetően pedig a 2015-ös Párizsi Klímaegyezménnyel egyenértékű), és melynek az a célja, hogy a gyártót terhelje a műanyag teljes életciklusára a felelősség és a politikai is mihamarabb a hétköznapok részévé váljon, az amerikai politika egyszerűen megpuccsolta. Pedig, a végső közgazdasági célfüggvény éppen az lenne, hogy a világgazdaságban minden (végső verziójában nem csak a csomagolási) műanyagra kiterjesztendő gyártói termékfelelősség (Extended Producer Responsibility, EPR) rendszerben finanszírozva közel teljeskörű visszagyűjtést (Deposit Return Scheme, DRS), majd ezt követően magas anyagában történő műanyag újrahasznosítási szintet lehessen elérni.

Egy jól működő globális egyezményen alapuló rendszerfolyamat végén így esély nyílhat arra, hogy gyakorlatilag ne használjanak több mérgező adalékanyagot, ne keletkezzen több, a környezetre károsan ható műanyaghulladék, sőt, akár idővel a historikus műanyaghulladék is feldolgozható, miáltal a gazdaság „növekedési áldozata” is elvileg minimalizálható. Ez az elmélet gyorsan kifut oda, hogy a szabályozási folyamat végeredményeként „kettő az egyben” nyereség keletkezik. Egyrészt, a világunk mikróműanyag szennyezettsége és a veszélyes adalékanyagok használata drasztikusan lecsökkenthető. Másrészt, a klímakatasztrófa elkerülése felé is teszünk egy jelentős lépést. Ez utóbbi állításnak az az alapja, hogy a műanyagok problematikája jelentős mértékben átfed a klímasemlegesség (nettó nulla kibocsátás) elérésének céljával. Vagyis, a 2050-ig előremutató, a másfél Celsius fokos globális felmelegedési célértékhez tartozó, még megengedhető jövőbeli szénlábnyom 20-30 százalék közötti mértékben a műanyagokkal – tehát azok gyártásával és hulladékként történő megsemmisítésével, vagy tárolásával - áll szoros összefüggésben. Jelenleg azonban úgy látszik: ebből nem lesz semmi!

Ez miért olyan nagy ügy?

A történtek a nemzetközi diplomácia ismételt csődjét jelentik, holott talán már mindenki számára világos, hogy „az emberiség fenntarthatatlan ökológiai túllövésben él”. Egy új, merész, akár jelentős rendszerátalakítást is bevállaló politikai logika érvényre juttatása nélkül a jelenlegi globális műanyagfogyasztás (évente 440 millió tonna) akár a háromszorosára (1230 millió tonna fölé) is nőhet 2060-ra. Továbbá, az OECD modellezések alapján az is valószínűsíthető, hogyha „az emberiség nem néz fel”, akkor az hazánkban fejenként évi 238 kg műanyaghulladék megtermelését is jelentheti. Ha - ahogyan az most is van - a tényleges, anyagi-gazdasági felelősséget a műanyagok teljes életciklusára számoltan nem lesz, aki felvállalja, és ennek következtében ez a többletköltség nem épül be a polimerekre épülő termékek költségszámítási modelljébe - márpedig manapság szinte mindenhol szinte természetesen körülölel minket a műanyag – akkor azok előre jelzett óriási keresletnövekedését semmi sem fogja meggátolni.

Másrészt, jelenleg – mivel a költséget senki sem fizeti meg – átcsoportosítható források sem keletkeznek elegendő mértékben a krízishelyzet kezelésére, tehát az új, környezetbarát helyettesítő anyagok kutatására, vagy az anyagában történő újrahasznosítás rendszerszintű megvalósítására, pedig ez utóbbi technológia lényegében adott. Ennek következtében abban sem várható lényegi változás, hogy a világra öntött éves plasztikmennyiség 90 százaléka (jobb esetben) a hulladéklerakókban, illetve a (közvetlen vagy a távolabbi) környezetünkben végzi – ahogyan az most is van, elszennyezve a teljes ökoszisztémánkat.

Sajnos, a fenti összefüggések megnyugtató globális kezelésére nem éppen az a jó irány, hogy a mai amerikai kormányzati álláspont szerint nem bizonyítható az összefüggés a műanyaggyártás és a tervezett, globális korlátozások és tiltások célja között. Hallani sem akarnak a műanyaggyártók költségeinek emeléséről, és amellett kardoskodnak, hogy újra kellene tárgyalni az elejéről ezt az egészet. Meg sem hallják a saját szakértőik hangját – mint amilyen az ACC (The American Chemistry Council) -, akik amellett érvelnek, hogy az amerikai gazdaságot is látható módon fellendítené, ha Washington nagyobb szerepet vállalna az újrahasznosítás motorjának felpörgetésében.

Noha a Nairobi határozattal építeni kezdett rendszer még nem omlott teljesen össze, de ahogyan a Conversation megírta: a műanyagválságra jelenleg úgy kell megoldást találni, hogy “nem a tudás hiányzik, hanem a politikai akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”. A gyakorlati lehetőségek valójában korlátozottak, amíg a GDP fétisizmus, és ebből fakadóan a túlgyártás, a túlcsomagolás és a felelőtlen fogyasztás kéz a kézben jár a műanyagproblémával: a legyártott termékek nagy részét becsomagolva dobjuk ki, mielőtt valaha is használnánk, magyarul magas hányadban eleve hulladékot termel a rendszer. A közismert egyszer használatos logika és ebből következően a műanyag eszközök és csomagolás túlburjánzása - amely mára nem csak logisztikai, de fontos marketingeszköz is lett - jelképként a „Fogyassz még!” üzenetet is magában hordozza, amely az egész válsághelyzet fő kiváltó oka. Ezért az egyébként mértékkel használva hasznos plasztik a zöld tudatos polgárok számára mára közellenséggé vált. Ugyanakkor a mértéktelenség szimbóluma is lett egyben, amely anyag az óceánoktól kezdve az agyunkig mikróműanyagként mindenhol felbukkan, és amiből évi 25 dekát jó ízzel mindannyian el is fogyasztunk. A Nairobi-folyamat elakadása így számomra azt jelzi, hogy sajnos csak elméleti síkon nagy dilemma az, hogy a műanyagszennyezés kezelésében az erkölcsi-tudományos pozícióból történő megközelítés vagy az opportunista hozzáállás áll jelenleg nyerésre.

Létezik egyáltalán nem kapitalista műanyag?

Mélyebbre ásva, itt a valódi kérdés ennél fogva szerintem a hogyan. Azaz, hogyan tudjuk átkeretezni a fogyasztásról szóló társadalmi narratíváinkat, hogy a termelést a valós felhasználáshoz igazítsuk, a csomagolást ésszerűsítsük, az újrahasznosítás kultúráját megteremtsük? És mindezt úgy, hogy eközben a globális politikai akaratot is egyben tartjuk a változás mögött.

Mint Douglas Adams Galaxis útikalauzában a negyvenkettő, az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő kérdésére lehet a válaszunk akár már holnap is ez: a műanyagkrízis megoldásán keresztül vezet az út, amely az egész ökológiai túllövést önmagában szimbolizálja. Csak ahhoz első lépésben át kell tolni e kérdéskört a megoldást is lehetővé tevő reál dimenzióba. Oda, ahol jól ismerjük a fő ellenérvet: a gyártási folyamatok átalakítása, a csomagolóanyag-váltás vagy az anyagában történő újrahasznosítás rendszerszintű megkövetelése mind-mind hatalmas, gyakorlatilag finanszírozhatatlan befektetést igényelnek, miközben a növekedési kényszer, a költségnyomás és a profitérdekek rendre felülírják a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat. Ezeket mind figyelembe kell venni, emiatt csak egy üzleti alapon szerveződő megoldás jöhet szóba.

A megoldás felé tett első lépés annak a felismerése, hogy a fenntarthatóság nem csak morális, hanem egyben játékelméleti kérdés is. A műanyagkrízis megoldása egy nem zéró összegű, végtelen ismételt játék! Ilyen helyzetben a nettó jogi tiltás, a drasztikus regulázás és szankcionálás önmagában nem lehet eredményes, mert az önkéntes együttműködési rendszer kialakítása és fenntartása a hosszú távon nyerő stratégia (ez egyébként pont ugyanígy igaz a klímaválságra és annak kezelhetőségére is). A rendszer jól működik, ha a játék feltételeit jól állítják be. Tehát, a szereplők elég türelmesek (azaz fontos nekik a jövő), főszabályként az együttműködés a racionális stratégia (amelyre hosszú távon ösztönözni szükséges a szereplőket, mivel az ellentétes egyéni rövid távú profitmaximalizálással) és a szabályszegés megtorlása hiteles (a szankciós rezsim ugyan csak másodlagosan, de működik). Ezért én egy kétsebességes megoldásban hiszek, melyben az elsődleges anyagi ösztönzést, a másodlagos jogi és erkölcsi megtorlást, valamint a hiteles felvilágosítást elegyíteni kell. Valamint abban, hogy e mögé a társadalom és így a politikai többség is felsorakoztatható. De lássuk ezen három pillér megvalósíthatóságát!

Le a dezinformációval!

Az első és legfontosabb a felvilágosítás és a hiteles tartalmak közérthető, populáris módon való tálalása. A klímaválság, a biodiverzitás csökkenése és a műanyagkrízis erősen összefüggő problémák, mind a globális fenntarthatatlanság kísérőjelenségei, ezt fontos tudatosítani. A szükséges változások társadalmi támogatottságának megteremtése érdekében kiemelten fontos a hiteles, szakmai tartalomgyártás és terjesztés a témában, mivel a dezinformáció jelenléte nagyon erős a hazai és globális tartalmakban egyaránt.

A fenntarthatósággal kapcsolatban a globális tájékozottságot hazai kutatók által a mesterséges intelligencia segítségével megmérve az alábbi a helyzet: a közösségi médiatartalmak ugyan még 60 - 40 arányban hitelesnek mondhatók a témában, de a hoax elérhetősége sokkal könnyebb és populárisabb is a tálalása. Ennek következtében a közösségi platformokon a fenntarthatóság tekintetében a dezinformáció 66%-os arányban jut el a felhasználókhoz. Ez nagy probléma, amit a hiteles és közérthető tájékoztatás állami szerepvállalással történő felpörgetésével lehet és kell is ellensúlyozni, enélkül nagyon nehéz lesz a szereplőket „elég türelmessé tenni”, azaz a hosszú távú kooperatív játékba a rövid távú személyes ellenérdek ellenére bevonzani őket.

A gyártó felelősség és az önkéntes kreditrendszer

A műanyag szennyezés kezelésében szükség volna egy kompromisszumos, kétsebességű megoldásra. Ehhez elsőként el kell fogadni, hogy a műanyagok fontos alapanyagok, melyekre továbbra az élet számos területén továbbra is szükség van és lesz. Nem érdemes azok létjogosultságát ab ovo tagadni. Ez nem inkvizíciós eljárás, a megoldás tehát nem a műanyag iparág ledarálása! Sokkal inkább az eddigi üzleti modellnek az alapvető átalakítása - az önkéntesség elve szerint, azaz üzleti alapokon.

Az átalakítás első fokozata a műanyagpótló anyagok használatának és a műanyag-újrahasznosítás ösztönzésének megteremtése egy műanyag kvóta- vagy kreditrendszeren keresztül. Hogy ez ismerős valahonnan? Hát persze! A műanyag-szennyezés kezelhetővé tétele nagyon sok tekintetben hasonlít a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségeihez, akár azzal össze is kapcsolható. Tehát, amennyiben elsőként a legkézenfekvőbb megoldásra, a műanyagok anyagában történő újrahasznosítására fókuszálunk, akkor az a reményt keltő a jelenlegi helyzetben, hogy egy ilyen szintű változáshoz valójában minden peremfeltétel adott.

Egyrészt, évtizedek óta létezik már számos jól bevált technológia a műanyagok újrahasznosítására, csak el kell terjeszteni. Másrészt, egy kreditrendszeren keresztüli ösztönzés is megoldható transzparens és skálázható módon. A globális szabványokat tanúsító és fejlesztő washingtoni Verra nemrég be is jelentett egy műanyaghulladék-csökkentési szabványt, az erre épülő komplex program célja, hogy zöld pénzügyi forrásokat mozgósítson az integrált műanyaghulladék visszagyűjtési és -újrahasznosítási infrastruktúrák fejlesztésére. Ezzel pedig lehetővé tegye ebben a tárgykörben az önkéntes projektek tanúsítását, független ellenőrzését, és így olyan skálázható megoldások kiépíthetőségét biztosítaná, ami a műanyaghulladék-gazdálkodás környezetvédelmi és pénzügyi felelősségét a kormányokról a gyártókra helyezi át. Harmadrészt, egyre több országban működik (az Európai Unióban pedig ilyen-olyan formában, de kötelező) már a gyártói termékfelelősség (EPR) alapú piacszervezés, amire ráépíthető egy intézményesített visszagyűjtés (DRS) is. A feladvány az, hogy miként kapcsoljuk össze ezen három peremfeltételt: a szükségszerűen mindenfajta műanyagra kiterjesztendő gyártói felelősségi rendszert és a kötelező visszagyűjtést hogyan lehet működőképes módon egy az anyagában történő újrahasznosítást támogató zöld finanszírozási rendszerhez illeszteni.

Logikus megoldás tehát az EPR rezsim továbbfejlesztése (EPR 2.0) és annak globális kiterjesztése, illetve egy műanyag kreditrendszer kialakítása (ennek hiteles nyilvántartása és elszámolhatósága), valamint ezek összekapcsolása, ahol a siker kulcsa kettős. Egyrészt, az egységes adatstruktúra és integráció a nyomon követhetőség biztosítása érdekében a digitális termékútlevél (Digital Product Passport, DPP) infrastruktúrájára ráépülve, másrészt egy egységes és megfelelő minőségbiztosítással ellátott nemzetközi kreditesítési módszertan kialakítása, akár a Párizsi Egyezményhez kapcsolódó nemzetközi karbonkredit elszámolási mechanizmushoz (Paris Agreement Crediting Mechanism, PACM) illeszkedően, akár önállóan. Az összekapcsolás által az ösztönzés, tehát az üzleti motiváció ott jelenik meg, hogy gyártói oldalon az EPR díjakból levonhatóvá kellene tenni az önkéntes műanyag-újrahasznosítási projektekből származó hiteles műanyag- és/vagy karbonkreditekre fordított összegeket. Ezáltal biztosítható lenne a direkt finanszírozás is az addicionális újrahasznosítási beruházásokba.

Véleményem szerint ez az összekapcsolás nemcsak logikailag, de a gyakorlatban is megvalósítható, mivel minden részeleme adott. Ha ez jól sikerül, az adott évi körforgás biztosításán túl, idővel értékes többlet újrahasznosítási kapacitás is kiépülhet. Olyan, amivel a historikus műanyag-szennyezés jó része is újrahasznosítható, így a problémából erőforrás lesz, amivel a növekvő világgazdaság műanyag éhsége is jelentős részben kiszolgálhatóvá válik. Mivel egyrészt a kreditrendszerben az újrahasznosítási folyamat energiaigénye vonatkozásában előírható (lokális termeléssel, direkt zöldáram vásárlással, vagy akár származási garancián keresztül) a tisztán megújuló energiák felhasználása, másrészt a friss polimerizációs igény és a hagyományos hulladékgazdálkodás (tehát az energetikai hasznosítás és szemétlerakóba helyezés) elhagyható vagy jelentősen csökkenthető, így ez a megoldás a klímaváláság kezelését is egyben pozitívan előmozdítja. Ez lehet a jövő fenntarthatóan versenyképes gazdasága, ebben vállalhatna önkéntesen vezető szerepet az EU, ebben lehet valóban sok keresni valója a „Fit for 90” program 2040-ig tartó megvalósításával. Ehhez elsősorban az kell, hogy mindezt a diskurzust ne a gazdaságot érintő veszélynek, hanem az azt katalizáló lehetőségnek tekintsük.

Egy támogató jogi alap szükséges

Egy alapvetően támogató, de másodlagosan a kooperációt megszegőket hitelesen retorzióval fenyegető jogi keretrendszer megteremtése elengedhetetlen a rendszer jó működése szempontjából. Ez azzal kezdődik, hogy meghatározzuk a terjedelmet és kimondjuk: az EPR 2.0 rezsimben a szabályozásnak minden műanyagra ki kell terjednie. Azaz, a csomagolóanyagokon túli műanyag termékekre és a műanyagokat részben tartalmazó termékekre is, illetve a hulladék keletkezés oldalán nemcsak a csomagolási hulladékra, hanem minden, a körkörös gazdaság hulladék definíciójának megfelelő gyártás(köz)i hulladékra, melléktermékre egyaránt. Fontos, hogy az anyag és a műanyag hulladék kibocsátó általi minősítésével ne lehessen kibújni a szabályozás hatálya alól, továbbá, ez a kiterjesztett definíció ad lehetőséget a hulladék erőforrásként való megközelítésére

A szabályozás második kritikus pontja egy nemzetközi egyezményen alapuló, hosszú távú piaci átalakítási menetrend felállítása. Ez az alapja a piaci mechanizmus megváltoztatásához szükséges kiszámíthatóságnak, elsősorban a hosszú távú addicionális zöld beruházások megtérülésének. A javaslatom szerint ez egy kétsebességes modell mentén valósítandó meg:

Alapértelmezésben tartalmaz egy időben elnyújtott és az EPR minden műanyagre vonatkozó kiterjesztésének ütemében, az anyaghelyettesítési, vagy az újrahasznosítási elvárási szintekben kevésbé szigorú, viszont minden ország számára kötelező alapforgatókönyvet. Ennek idősíkja akár 25+ évre is kitolható (például egy 2050-es teljeskörű globális bevezetési céldátummal, mint első sebességi fokozat). A megállapodás érdekében egy átmeneti derogációt is el tudok képzelni bizonyos országok (pl. Egyesült Államok) számára. Az alap menetrend egy fokozatosan és gyorsuló mértékben emelkedő (azaz kezdetben megengedőbb, majd az időszak második felében jelentősen szigorodó) kiterjesztési ütemtervet tartalmazna. De kritikus fontosságú, hogy a megállapodás egyértelmű, hiteles és elriasztó büntetési tételeket kell tartalmazzon az alap menetrend nem teljesülése esetére. Egy ilyen kompromisszummal talán egy széles körű nemzetközi ratifikáció is biztosítható lehetne, és a jelenlegi ellenzők könnyebben rávehetők a megállapodásra.
A második sebesség az önkéntes alapú gyorsítás, amely a korábban már leírt EPR 2.0 rendszerbe integrált kreditmechanizmus által valósulhatna meg. Ezzel azon országok is megtalálnák a számításukat, akik magasabb célokat tűznek ki és gyorsabban szeretnének haladni az alapmenetrendnél. Az alap forgatókönyv fölött minden - az anyaghelyettesítésbe vagy az újrahasznosításba többletként befektetett - zöld beruházás önkéntesnek és addicionálisnak kell minősüljön. Ezáltal ezen projektek kreditesíthetősége biztosan megteremtődik, és az általuk generált műanyag és/vagy karbonkreditekbe fektetett összegeket az EPR kötelezettek a díjfizetési kötelezettségük terhére elszámolhatják. Az EPR díjak így egyben a kreditek számára egyfajta felső árazási küszöbként működnének, míg a túlberuházást az fogja vissza, hogy ilyenkor a kreditek értéke jelentősen lecsökken, ami visszavágja a túlfűtöttséget. Az országok így a műanyagkora vonatkozó EPR díjak mértéken keresztül tudnák a gyorsítás sebességét a megfelelő szintre belőni. Ezen felül, a tisztán zöld energiából megvalósuló projektek kredeitesítése során egy plusz ösztönzőt is alkalmaznék, hogy a klímavédelmi cél is teljeskörűen teljesüljön.

Konklúzió: a negyvenkettő most a műanyag!

Nagyon sok mindent feltettem arra, hogy a környezetvédelemmel, azon belül főleg a klímaváltozással és a műanyagkrízis megoldásával kapcsolatban valós és mérhető eredményeket tudjunk elérni, de ehhez szükséges bizonyos előremutató kompromisszumok megkötése. Úgy közelítem meg a helyzetet, ahogyan a Galaxis útikalauzban is olvasható: "Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is". Persze, ami valakinek már így is túl sok és akár túlmegy azon a bizonyos vörös vonalon, az más valakinek elvtelen kompromisszumnak látszik. De most már muszáj lenne megérteni is a másikat, értelmes kompromisszumokat kell kötni, hogy haladjunk, mert a további téblábolás a műanyag ügyében is végzetes lehet.

A kialakult helyzetben arra jutottam, hogy egy kétsebességes “műanyag menetrend” jó kiindulópont lehet. Ez egy lazább, de mindenki számára kötelező, hosszú távú alap forgatókönyvet, és ahhoz képest egy a gyorsabban haladó országok által önkéntesen vállalandó, többleteredmények elérésére ösztönző, az EPR rezsimbe ágyazott kreditrendszert jelentene. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy széles támogatottságú nemzetközi egyezmény, a kompromisszumot szükségszerűnek látom. Egy globális menetrendet szükségesnek tartok ahhoz, hogy a műanyagok anyagában történő újrahasznosítását megvalósító zöld többletbefektetések megtérülése kiszámítható legyen hosszú távon. Ha ez biztosítható, akkor nagy számban lesznek ilyen beruházások. Ezért a válasz a „negyvenkettő”: az áttörés a globális gazdaság fenntarthatóságban elsősorban a műanyagokon át érhető el!

Ezt a cikket először 2025. november 7-én tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.

A túlélők viadala

Tóth Levente — Tue, 11 Nov 2025 08:03:50 GMT

Ma már mindennek van listája, miért ne lenne a legjobb klímakatasztrófás filmeknek ilyenje?! A cli-fi, azaz a klímakatasztrófát ábrázoló mozik rangsorolása több ismert filmet is listáz (Waterworld-Vízivilág - 2012, Holnapután - 2004 stb.), de a legerősebb áthallást egy kevésbé felkapott filmsorozattal kapcsolatban érzek. A „Snowpiercer: Túlélők viadala” szintén bent van a Top10-ben: ez egy disztópia sztori, felmelegedés helyett jégkorszak a környezete, a története azonban egyszerre Amerika kapitány születése és Viktor Pelevin életvonatának fagypont alatti verziója. Ebben a filmben az ismert, kötött pályán egye csak előre robogónak tűnő világról kiderül, hogy valójában már inkább körbe-körbe jár, és akik a rendszert vezetik, azok sem biztosak benne, hogy ez így célba juttatható. Nem tudni, hogy az irány egyáltalán jó-e, az meddig lesz még tartható, ha valami nem változik. Ez a bizonytalanság a párhuzam nálam a Párizsi Klímaegyezménnyel (2015), illetve amit annak a célra tarthatóságáról gondolok.

Manapság, amikor karbonlábnyom sztori egyre inkább a Scope3-ról szól, azt látom, hogy a rakétahajtómű harmadik fokozatát vizsgálja mindenki ezen a járművön, amin utazunk az ismeretlenbe. Az első két fokozat (Scope1: a közvetlenül a vállalat általi kibocsátás megregulázásáról szól, a Scope2: a felhasznált energia eredetével kapcsolatos regulációt jelentette) után a Scope3 a vállalatot körülvevő ökoszisztéma, tehát az ellátási lánc (upstream) és a cég termékeit a gyártásukba vagy szolgáltatásukba beépítő vevők, illetve végfelhasználók (downstream) körének, vagyis a közvetett kibocsátás feltérképezéséről és kibocsátáscsökkentéséről szól. A vállalatoknak a globális másfél °C-os globális felmelegedési limit tartásához rendelt dekarbonizációs útvonalon “tudományon alapuló célokat” (Science Based Targets, SBTi) szükséges meghatározniuk, és - ha a beszállítóik kibocsátása eléri a cég teljes kibocsátásának 40 százalékát - a kibocsátás csökkentését a vállalatnak meg kell követelnie a partnereitől. Az SBTi idén jelentette meg az ajánlásainak a második generációját (SBTi Corporate Net Zero Standard v2.0).

A Scope3 rendszer persze a valóságban ennél jóval bonyolultabb, de hogy van benne ráció, gazdasági potenciál és üzlet is, azt elég jól megmutatja, hogy az edukációba nem csak a fenntartható fejlődés világtanácsa (The World Business Council for Sustainable Development; WBCSD) állt bele, hanem a tanácsadói iparág is, például a PwC, méghozzá teljes mellszélességgel. Érthetővé válik ez az igyekezet, ha hozzátesszük, hogy a vállalatok teljes karbonlábnyomának a Scope1 és Scope2 együttesen nem teszi ki a harmadát; általában a kibocsátások legalább 70 százaléka a Scope3 kategóriába esik. Vagyis a szennyezés zöme az ellátási láncból származik, vagy a termék- vagy szolgáltatáshasználat során keletkezik, melyek kezelése ezért egyrészt - bármilyen körülményesnek és nehézkesnek tűnik is - központi részét jelenti a Párizsi Klímacélok megvalósíthatóságának, másrészt a az ellátási lánc mentén fellépő kölcsönösség elve miatt az érintettek magas fokú együttműködését igényli.

A cél érdekében vállalatoknak így e területen is drasztikusan csökkenteniük kell a károsanyag kibocsátásukat. A kérdés az, hogy ehhez a vontatómozdonyt fel lehet-e kellő mértékben fűteni. És itt van már bizonytalanság jócskán…. A Trump adminisztráció kifarolása az egyezményből ennek csak az egyik tétele, mert a szigorú regulákkal, tiltással és büntetéssel kikövezett uniós szabályozói hozzáállás (plusz az EU-bürokráciával szembeni tagállami és/vagy iparági fenntartás, ellenállás és/vagy lobbizás) ugyancsak leamortizálta már a célra tartási kedvet, miközben - lásd az európai autóipari jövőképet - nem is volt eléggé hatékony. Nagy a bizonytalanság, mert miközben ezt a cikket írom, éppen az EU politikai döntéshozóinak a végső döntésére várunk a 2040-es európai klímacélok és hozzárendelt eszközök tekintetében, amelynek elemzése valószínűleg önmagában megér egy önálló cikket majd.

Az MIT és a CSCMP frissen kiadott ellátási lánc fenntarthatósági jelentése azonban több mint reményt keltő. “A vállalkozások, a befektetők és a fogyasztók egyre magasabb társadalmi és környezeti fenntarthatósági szabványokat követelnek, és az ellátási láncok központi szerepet játszanak ezek teljesítésében” - írta a dokumentum fontosságát indokolva az anyag előszavában Mark Baxa, a CSCMP elnöke és vezérigazgatója. A több mint 40 oldalas jelentés pedig azt erősíti meg, hogy a fenntarthatóság a vállalatok számára már nem kis színes információ vagy periferikus adatsor az ellátási lánc stratégiáikat illetően, hanem a Scope3 emisszió iránt érzett felelősség mostanra egyértelműen bekerült a hosszú távú növekedést célzó berendezkedésükbe, amelyben már nem a politikai kényszer az egyetlen stimulációs faktor.

„A vállalati fenntarthatósági stratégiák a nemzeti klímapolitikai változásoktól függetlenül is működhetnek, a szövetségi politikai álláspontokon túlmutató tényezők vezérelhetik őket, vagy alkalmazhatják a szervezetük céljainak eléréséhez szükséges legszigorúbb szabályozást” – olvasható a dokumentumban az egyik ábra magyarázataként, melyből kiderült, hogy az EU-ban a vállalkozások 60 százaléka helyesli az ellátási láncra kiterjesztett nyomást, és így tesz az észak-amerikai cégek 46 százaléka is, ami bizony tényleg megsüvegelendő és optimizmusra ad okot. Az is elgondolkodtató, hogy a külső nyomás mellett egyre inkább a belső meggyőződés előre mozgatja előre a cégeket: a fenntarthatósági célokat deklaráló vállalkozások a felmérés szerint 74 százalékkal nagyobb valószínűséggel fektetnek be olyasmibe, amivel hatékonyan csökkentik a kibocsátásukat. Ez azt „hangsúlyozza, hogy az átláthatóság és a hatékony végrehajtás kulcsfontosságú tényezői az érdemi előre lépésnek” – áll a jelentésben.

Amennyiben a fenntarthatóság így valóban beágyazódik a vállalati üzleti stratégiákba, akkor tényleg eljöhet a végső áttörés, ahogy azt korábban már megírtam. Így talán a körbe-körbe járó űrhajó is végre irányba állítható a megfelelő célkoordináták megadásával és a harmadik hajtómű fokozat beüzemelésével.

Ezt a cikket először 2025. november 7-én tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.

Nézz már fel!

Tóth Levente — Thu, 16 Oct 2025 11:55:09 GMT

Attól azért kicsit meg lehet rémülni, ha a déjà vu akkor és úgy fog el minket, hogy az eredeti érzést sem felejtettük el még. Pedig ez a durva valóság: a „Ne nézz fel !” (2021) című mozi hatása még el sem múlt igazán, máris ismétel a sors: a meteorbecsapódásról szóló szatirikus történet körülményei egy egészen más, a film készítésekor még nem is ismert dráma koreográfiájára is éppen passzolni kezdenek. A rémület nem véletlen, figyelembe véve, hogy éppen a megidézett film rendezője (Adam McKay) mesélte el filmben a 2008-as világgazdasági válságot kirobbantó amerikai pénzügyi gazemberségeket (A nagy dobás, 2015), vagy tette közérthetővé ifj. Bush alelnökének, Dick Cheney-nek “unortodox történelmi jelentőségét” (Alelnök, 2018). Mindez a mesterségbeli tudás azért nem lényegtelen, mert a film műfaji besorolása szerint ugyan egy fekete komédia, de az a logikus, a rendszer működési problémáinak realista ismeretén túl képes az amerikai gondolkodásmód plasztikus, értelmező bemutatására is. Én most éppen ott tartok, hogy amit éreztem a Leonardo DiCaprio – Jennifer Lawrence mozi kapcsán, az pont ugyanaz, ami a műanyag-szennyezésről szóló globális tárgyalási térben jelenleg éppen érzékelhető.

A műanyag hulladékok történetét feldolgozó trilógia nyitóképét és fő tételét nemrég posztoltam. Ennek veleje: ott tartunk, hogy miközben jól tudjuk (hisz tudósok modellezték), hogyha így megy tovább, bele fogunk fulladni a műanyagszennyezésbe; és miközben tudhatjuk azt is (hiszen ugyanezek és más tudósok is levezették), hogy vannak elméletileg és gyakorlatilag is szóba jöhető megoldások e helyzet kezelésére, valójában az óhajtozáson kívül nem teszünk semmit. Azt a nagy, civilizációs buborékunkban élőknek tudnia illik, hogy jelenleg fenntarthatatlanul brutális mennyiségű műanyagot használunk - és dobunk a szemétbe, juttatunk az élővizekbe, a termőföldekre, bárhova-mindenhova. E műanyagok jelentős részének a lebomlása akár több százezer évbe is beletelik, és miközben már csak az óceánokba bekerül ebből évente több, mint 10 millió tonna. Eddig összességében közel 10 milliárd tonnával már megterheltük a Földet, de továbbra „sem nézünk fel”.

A déjà vu-hatás elfogadását minden porcikám ellenzi, például akkor, ha az olvasom, hogy a tárgyban a nagyhatalmak világmegváltó politikáját illetően is csak rossz hírek vannak. Amit az ENSZ (illetőleg a szervezet környezetvédelmi közgyűlése, az UNEA) 2022 márciusában elért, azt idén nyár végére az amerikaiak diplomáciai befolyásolás és zsarolás határesetének tekinthető megoldással éppen teljesen ellehetetleníti. Az UNEA 2022-ben, Nairobiban fogadta el az 5/14. sz határozatot, amiről azt érdemes tudni, hogy az a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörében - fontosságát és egyetemességét illetően - kb. egyenértékű a Párizsi Klímaegyezménnyel. Elsősorban abban az értelemben, hogy olyan történelmi jelentőségű dokumentum, amely a tankönyvekbe úgy kerülhet be, hogy elindította a világot a műanyagmentes világ felé. Nairobiban csak a kezdő lépést tették meg a tagországok: a műanyag-kibocsátás csökkentését illetően egy jogilag kötelező erővel bíró nemzetközi egyezmény tető alá hozatalát célozták meg. E határozat céljai között az egyszer használatos műanyagok kivezetésével kapcsolatos alapkérdések tisztázása mellett olyan sarokpontok szerepelnek, minthogy legyen egy, a világban mindenhol érvényes, kötelező szabályrendszer a műanyagok gyártását, forgalmazását és újrahasznosítását illetően, és a gyártók felelősségét terjesszék ki a termék teljes életciklusára mindenfajta műanyag hulladék tekintetében. A bíztató kezdet ellenére mindeddig nem került több az asztalra, mint némi önkéntes vállalás és konkrétumok nélküli kötelezettségvállalások zűrzavara.

Már akkor is kevés volt, és azóta is még az, hogy mintegy 40 ország és az EU egy olyan koalícióba tömörült, amely a műanyagok előállításának visszaszorítását és a globálisan kötelező szabályozást sürgeti. Ahogyan legutóbb a Reuters oknyomozói összerakták a képet: a haladó törekvéseket Donald Trump emberei egyszerűen szétbombázták. A globális, teljeskörű megoldást célzó munkát aláásták azáltal, hogy - mint a világ legnagyobb műanyaggyártója és szennyezője -, erőből akarják megszabni, hogy miről lehet (és persze, hogy miről nem) tárgyalni. Az például „vörös vonalon” túli területnek számít náluk, ahol a műanyag teljes életciklusának felelősségét és kezelését a gyártóra terhelnék az EPR rendszer keretein belül. Mindez a felelősség teljes elhárítása, ami egy belső, diplomáciai levelezésből derült ki, melyben az Egyesült Államok a Genfben tárgyaló 180 országból mintegy százat megfenyegetett, sürgetve őket, hogy utasítsák el az ügyben a tervezett paktumba írt korlátozásokat. „Nem fogjuk támogatni az olyan gyakorlatiatlan globális megközelítéseket, mint a műanyagtermelési célok vagy a műanyag adalékanyagok vagy műanyagtermékek betiltása és korlátozása – amelyek növelni fogják a mindennapi életünkben használt összes műanyagtermék költségeit” – írták az amerikaiak. Az indoklásuk - miszerint nem látják az összefüggést a műanyaggyártás és a tervbe vett globális korlátozások és tiltások között - azt jelzi, hogy a Trump adminisztráció a klímaváltozáshoz hasonlóan, műanyag-ügyben is a tagadást választotta. Így részükről az a legkevesebb, hogy a 2022-es, Nairobiban elfogadott határozatból kifarolva újra akarják tárgyalni az egészet.

Pedig a közgazdasági cél éppen ez, hogy az EPR rendszeren keresztül a műanyag életciklusért vállalt teljes felelősség költsége kerüljön be a műanyag termékek önköltségi modelljébe és az árába. Ma éppen azért szennyezünk annyit, mert ennek nem fizetjük meg az árát a termékek árába építve. Ismerős ez a szén-dioxid piacról, ugye? Hasonlóképpen a klímavédelmi megállapodással történtekhez, a jelen helyzet a diplomácia csődjét jelenti. Ahogy a Conversation tűpontosan meg is írta: “Ez még nem a vége. A folyamat nem omlott össze.” De a műanyagválságra megoldást kell találni, mert “nem a tudás hiányzik, hanem az akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”.

Én is úgy gondolom, hogy a helyzet súlyos, de nincs minden veszve. A kötelező optimizmust félretolva: éppen a szén-dioxid-kibocsátás csökkentési és karbonkivonási gyakorlat közelmúltbeli önkéntes karbonpiaci újragondolása miatt gondolom így. Aminek az egyik központi, a mozgatórugókat feszítő ereje az, hogy a cégeket, a szektor szereplőit és az érintetteket a tiltások és szankcióval fenyegetések helyett (de legalábbis amellett, azt kiegészítve) anyagi ösztönzőkön keresztül érdekeltté kell és lehet tenni abban, hogy a műanyagot másként lássák - és másként kezeljék. Ahogyan a karbonkreditek világában, úgy a műanyagok esetében is az első kérdés az: ha a teljes körű, globális, szigorú-fenyegető-szankcionáló megoldásra nincs meg a konszenzusos politikai hajlandóság, akkor milyen tételekre volna, vagy lehetne ezt megteremteni? Ha az “egyszer és mindenkorra” megszabottan nem tudjuk az életünkből ma kivonni a műanyagokat, akkor létezik-e olyan megoldás, ami - akár egy kicsit kisebbet fogva is, de – működhet és nemzetközileg ratifikálható? Szabad-e egyáltalán erkölcsileg ilyen kompromisszumot kötni? És végül: vajon azzal, ha mégiscsak így a kívánt cél felé mozdítható el a rendszer, vajon nem valószínűbb-e, hogy talán mindenki – vagy egyre többen - aláírhatónak tartana-e egy ilyen menetrendet? Én úgy látom, hogy van ilyen opció.

A teljeskörű és kötelező EPR rendszer tekintetében egy globális, mindenkire kötelező érvényű rendszer felépítésére van szükség a műanyag csomagolást és gyártási hulladékot illetően: de ezt egyből nem, csak lépésről-lépésre lehet megvalósítani. Egyrészt jelentősen, realista megközelítésben mintegy 15-25 évre ki kellene tolni a teljeskörű műanyag kivonás-korlátozás-újrahasznosítás céldátumát (Azaz 2040-et vagy rosszabb esetben akár 2050-et kellene belőni), hogy egy minél szélesebb körben aláírható és ratifikálható egyezmény születhessen, és a globális politikai szándék egységesüljön. Másrészt, az alapforgatókönyvhöz képesti gyorsítást lehetővé kell tenni és azt ösztönözni szükséges, azaz vonzóvá, érdekessé kellene tenni a világban, legalábbis ahhoz képest, ahogy ez ma történik.

Mit is jelent ez utóbbi kétsebességes forgatókönyv? A gyorsítósáv definíciója nálam azzal kezdődik, hogy a nagyobb-gyorsabb tempó önkéntes módon vállalható. Így, ha az EU-nak (és más önkéntesen csatlakozó országoknak) a műanyagkrízis megoldása tényleg afféle zászlóshajó projekt, akkor mehessenek gyorsabban, cipelhessenek nagyobb részt a teherből. Azonban, ez szerintem csak úgy lesz járható út, ha mindez üzletileg is megéri az piaci szereplők számára. Az ilyen vállalásokhoz szükséges volna egy nemzetközi, az UNEP égisze alatt működő műanyagkredit rendszer létrehozása, aminek bevezetéséhez hasonló van folyamatban a klímamitigációs célú karbonpiacon a Párizsi Klímamegállapodás kiegészítése keretében. Mivel két, logikailag részben átfedő iniciatíváról beszélünk és mindkettő az ENSZ keretein belül működik, akár össze is drótozható a kettő a bonyolultság csökkentése érdekében. Az EPR rendszer és az önkéntes, anyagában történő műanyag-újrahasznosítási projektek piaci alapú, ösztönzési célú kreditesítése fúziójának koncepciója jelenleg a washingtoni székhelyű Verra kommunikációjában látszik legtisztábban.

Tovább gondolva a lényeg: a minden műanyag tekintetében kötelezően megfizetendővé váló EPR díjakból levonható legyen az önkéntes, az alapmenetrendet tükröző jogszabályi kötelezettségeken túlmutató, ahhoz képest többletteljesítményt megvalósító, anyagában történő műanyag újrahasznosítási projektekből származó kreditek megvásárlására fordított összeg. Ezáltal a műanyag kreditekért kifizetett ellenérték direkt módon, holtteher veszteség nélkül, egy az egyben átkerül a műanyagot anyagában újrahasznosító vállalkozáshoz, aki az üzleti alapú többletberuházást megvalósítja. Abból kiindulva, hogy a probléma globális, a megoldása is csak így lehetséges, ezért mihamarabb egységes platformra kell kerüljünk. Megérné ezt alaposabban is végig gondolni: hívjuk hát be Leonardo DiCapriót az ülésterembe, hátha érvelésével felnyitja a szemünket és végre mind felnézünk!

Ezt a cikket először 2025. október 16-án tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.